III. KÖNYV

(1.) Jobb sorssal s hűséggel intézték hadi tanácskozásaikat a Flavius-párt vezérei. Poetovióban, a tizenharmadik legio téli szállásán jöttek össze. Itt vitatták meg, hogyan döntsenek: elzárják-e a Pannóniai Alpokat, míg a hátországban minden erő felkel, vagy nem vallana-e nagyobb elszántságra, ha közelebb vonulnának és harcolnának Italia birtokáért. Akik jobbnak látták, ha megvárják a segédcsapatokat és elnyújtják a háborút, a germániai legiok erejét s hírét hangoztatták, és hogy utánuk nem sokkal érkezett meg Vitelliusszal a britanniai hadsereg zöme, míg az ő oldalukon a minap megvert legioknak még a létszáma sem teljes, meg bármilyen harciasan beszélnek is, kisebb a legyőzöttekben a bátorság. De ha egy darabig megszállva tartják az Alpokat, eljön Mucianus a Kelet csapataival; megmarad Vespasianusnak a tenger, a hajóhad, a tartományok jóindulata, ahol akár egy másik háborúra is elegendő sereget toborozhat, így az üdvös várakozás közepette új erők csatlakoznának, a meglevőkből pedig semmi sem veszne el.

(2.) Mire Antonius Primus, a háború leghevesebb szószólója, kifejtette: a sietés nekik hasznos, Vitelliusnak vészes. Több lomhaság költözött a győztesekbe, mint bizakodás, mert nem harci készültségben és táborban tartották őket: Italia minden municipiumát végigtunyálkodva, csak szállásadóikban keltve félelmet, amilyen elszántan harcoltak addig, annál mohóbban habzsolják a szokatlan élvezeteket. A cirkusztól is, meg a színházaktól és a város örömeitől elpuhultak, vagy betegségektől bágyadtak; de jussanak csak időhöz, visszatér beléjük is az erő a hadi készülődésben; és nincs messze Germania, ahonnan erősítést várhatnak; Britanniát egy tengerszoros választja el, ott van a közelben Gallia s Hispánia, jobbról-balról emberek, lovak, szolgáltatások, s ott van maga Italia és Róma bősége, és ha ők akarnának támadni, két hajóhad, s őrizetlen az illyricumi tenger. Mit használ akkor, ha lezárják a hegyeket? Mi haszna a másik nyárig húzni a háborút? Honnan szereznek közben pénzt és ellátást? Jobb volna épp azt kihasználniuk, hogy a pannóniai legiok – inkább megtévesztve, semmint legyőzve – sietve bosszút akarnak állni, a moesiai seregek pedig érintetlen erőkkel csatlakoztak. Ha a katonák számát, s nem a legiokét veszik, több emitt az erő, és nem kicsapongva élnek, sőt használt fegyelmüknek a szégyen. A lovasok pedig még akkor sem maradtak alul, hanem a szerencsétlen fordulat ellenére is szétverték Vitellius hadsorait.

– Akkor két pannóniai és moesiai lovascsapat áttörte az ellenséget: most tizenhat csapat egyesített hadijelei fogják dübörgő rohammal, sűrű porfelhővel ellepni és elárasztani a csatákról megfeledkezett lovasokat s lovakat. Ha valaki vissza nem tart, egy személyben leszek, aki a tervet tanácsolja s végrehajtja. Ti, kiknek szerencséje még csorbítatlan, tartsátok együtt legioitokat, én be fogom érni könnyűfegyverzetű csapataimmal. Hamarosan hallani fogjátok, hogy Italia kapui felnyílnak, s Vitellius hatalma megrendül. Akkor majd lesz kedvetek követni és a győztes nyomaiba lépni.

(3.) Az efféle szavakat villogó szemmel, harsogó hangon, hogy minél messzebbre hallják, – mert centuriók és néhány katona is a tanácsba keveredett, – úgy ontotta magából, hogy még az óvatosakat és az elővigyázatosakat is megmozgatta, a tömeg és a többiek pedig mások tunyaságát megvetvén, egyetlen férfit s vezért magasztaltak. Ezt a vélekedést mindjárt azon a gyűlésen kivívta magának, amelyen Vespasianus üzenetének felolvasása után nem bizonytalan kifejezéseket használt, mint annyian – hogy majd így vagy úgy értelmezhesse szavait, amint hasznosnak véli, – hanem láthatták, hogy nyíltan elkötelezte magát az ügy mellett, s annál nagyobb súlya volt a katonák előtt, mint aki vétekben vagy dicsőségben társuk.

(4.) Utána Cornelius Fuscus procurator volt a legnagyobb tekintély. Ő is irgalmatlanul ki-kirohant Vitellius ellen, és így semmi reményt nem hagyott magának kedvezőtlen fordulat esetére. A természeténél és öregségénél fogva habozó Tampius Flavianus a katonák gyanakvását ébresztgette, mintha észben tartaná Vitelliushoz fűződő rokonságát, nemkülönben, mivel a legiok mozgolódásának kezdetén elszökött, majd önként visszatért, közhiedelem szerint az árulásra keresett alkalmat. Mert Flavianust, aki elhagyván Pannoniát Italiába ment, és ott a veszedelemtől ment maradt, a felforgatás vágya arra ösztönözte, hogy újra felvegye a helytartói címet és beleavatkozzék a polgárháborúba; erre beszélte rá Cornelius Fuscus is, nem mintha szüksége lett volna Flavianus buzgólkodására, hanem hogy consuli neve az épp akkor erősödő pártot tisztes látszattal leplezze.

(5.) Egyébként, hogy a hadszínteret baj nélkül, sőt haszonnal lehessen Italiába áttenni, írtak Aponius Saturni-nusnak: igyekezzék a moesiai hadsereggel. És hogy a csapatoktól megfosztott tartományokat a barbár népeknek oda ne vessék, a szarmata iazygok főembereit, akik a kormányzást kezükben tartották, szövetségükbe fogadták. Ezek népüket és tömérdek lovasukat – egyedüli erősségüket – is ajánlgatták: szolgálatukat azonban visszautasították, hogy sem belviszályok közepette külső háborúkat ne kezdjenek, sem az ellenféltől remélt nagyobb jutalom fejében az emberi s isteni jogot meg ne tagadják. Megnyerik pártjuknak Sidót és Italicust, a suebusok királyait, akik régi barátai voltak a rómaiaknak, és népük is inkább hajlott a hűségre, mint parancsok elviselésére. Oldalt helyezték el a segédcsapatokat, mert ellenségesnek mutatkozott Raetia, amelynek helytartója Porcius Septiminus volt, Vitellius tántoríthatatlan híve. Sextilius Felixet tehát az Auriusról elnevezett lovasalakulattal, nyolc cohorsszal és a noricumiak ifjúságával a Raetia s Noricum közt folyó Aenus partjának megszállására küldték. Mivel sem ezek, sem azok nem kockáztattak ütközetet, a két párt szerencséje máshol dőlt el.

(6.) Antoniust, aki a segédcsapatok válogatott vexillariu-sait és a lovasság egy részét vitte magával Italia megrohanására, Arrius Varus kísérte, a derék katona: ezt a hírnevet volt vezérének, Corbulónak, és armeniai sikereinek köszönhette. De a Nérónál folytatott titkos tárgyalásokon állítólag befeketítette Corbulo erényeit; így gyalázatos kegyből primuspilusi rangot nyert ugyan, ám a pillanatnyilag kedvező, hitványul szerzett tisztség hamarosan vesztére fordult. Egyelőre azonban Primust és Varust Aquileia elfoglalása után az egész környéken, Opitergiumban és Alti-numban is örvendezve fogadták. Altinumban helyőrséget hagytak hátra a ravennai hajóhad ellen; még nem hallották, hogy elpártolt. Ezután Pataviumot és Atestét nyerték meg pártjuknak. Itt értesültek arról, hogy Vitellius három cohorsa és a Sebosusról elnevezett lovasalakulat Forum Alieni közelében hidat vervén tábort ütött. Kapóra jött az alkalom, hogy megrohanják a felkészületleneket: mert ezt is jelentették róluk. Kora hajnalban rajtaütöttek a többnyire fegyvertelen csoporton. Előre megmondták, hogy néhány embert lemészárolnak, a többit megfélemlítéssel kényszerítik átpártolásra. Voltak is, akik tüstént megadták magukat: többen felszakították a hidat, úgy vágták el az előnyomuló ellenség útját.

(7.) Mikor híre terjedt a győzelemnek, a Flavius-pártra nézve kedvezően induló háború kezdetei után a Galbáról elnevezett hetedik és a tizenharmadik „iker” legio, Vedius Aquila legátus vezérlete alatt, sürgősen Pataviumba vonult. Itt néhány napot pihenésre fordítottak, és Minicius Iustust, a hetedik legio táborparancsnokát, mivel a polgárháborús helyzethez képest feszesebben parancsolgatott, a katonák haragja elől menekítve Vespasianushoz küldték. Egy régóta hiányolt intézkedés a dicsekvő magyarázat következtében még jelentősebbnek mutatkozik: Antonius ugyanis Galbának a zűrzavaros időkben ledöntött szobrait minden városban visszaállíttatta, mivel megtisztelőnek ítélte az ügy érdekében, ha úgy hiszik: tetszésre talált Galba uralkodása, és pártja felvirul.

(8.) Tanakodtak ezután, mit válasszanak a hadműveletek színhelyéül. Verona mellett döntöttek, mert a körülötte elterülő mezők miatt alkalmasnak látszott lovascsatára, amelyben ők erősebbek; egyszersmind célravezetőnek és jó hírverésnek gondolták, ha az anyagiakban tehetős települést elragadják Vitelliustól. Még odavonulás közben birtokba vették Vicetiát; ez az önmagában jelentéktelen esemény, mert a város csak szerény erőkkel bírt, nagy fontosságú lett, mivel arra gondoltak, hogy Caecina ott született, és így az ellenség vezérének hazáját sikerült elfoglalniuk. Verona viszont igazi nyereség volt: polgárai példaadással s gazdagságukkal segítették a pártot, és a közbeékelt hadsereg elzárta Raetiát s a Iuliusi Alpokat, hogy a germániai seregek ne tudjanak arra átjárni. Minderről nem tud Vespa-sianus, vagy éppen tiltja: hiszen úgy parancsolta, hogy Aquileiánál álljon meg a háború, s várjanak Mucianusra; s hozzáfűzte a parancshoz tanácsát: mivel Egyiptom, a gabonaellátás kulcsa, a leggazdagabb tartományok adójövedelme kézben van, Vitellius seregét zsold s élelem hiányával megadásra lehet kényszeríteni. Ugyanilyen utasításokat adott Mucianus is gyakori leveleiben, vér és könny nélküli győzelmet és más ilyeneket hozván elő ürügyül, valójában nagyravágyásból és a háború minden dicsőségét magának tartogatva. Egyébként a távoli földrészekről a tanácsok mindig az események után érkeztek meg.

(9.) Antonius tehát hirtelen rohammal rajtaütött az ellenség őrállásain, s miután egy kisebb összecsapásban próbára tette harckészségüket, döntés nélkül váltak szét. Ezután Caecina a Veronához tartozó Hostilia nevű falu és a Tartarus folyó mocsarai közt tábort rendezett be, biztonságos helyen, mivel hátát a folyó, két oldalát a mocsár vonulata fedezte. Ha nem hiányzott volna a becsület, Vitellius összes erejével meg lehetett volna semmisíteni a két legiot, hiszen még nem csatlakozott hozzájuk a moesiai sereg, vagy visszaűzhette és szégyenletes futással Italia elhagyására kényszeríthette volna őket. De Caecina különféle halogatásokkal az első kedvező hadi alkalmakat az ellenségnek engedte át, azokra pedig, kiket fegyverrel könnyen megszalaszthatott volna, levelekben szórta a fenyegetést, míg csak közvetítők útján a hűtlenség feltételeit meg nem állapította. Közben Aponius Saturninus megérkezett a Claudiusról elnevezett hetedik legioval. A legio élén Vipstanus Messalla tribunus állott, ez a híres elődöktől származó, maga is kiváló férfiú, és az egyetlen, aki tisztességes emberként csatlakozott ehhez a háborúhoz. Ezekhez a Vitelliuséival össze sem mérhető csapatokhoz – hiszen még csak három legio volt, – küldött levelet Caecina, dorgálva a legyőzötteket, hogy vakmerően ismét fegyvert fogtak. Egyúttal dicséretekkel magasztalta a germániai sereg vitézségét, Vitelliust módjával és csak általánosságban említve, Vespasianusnak szóló minden gyalázkodás nélkül: egyszóval semmi, ami vagy eltántoríthatná az ellenséget, vagy megrémíthetné. A Flavius-párt vezérei, mellőzvén korábbi sikertelenségük mentegetését, magasztalták Vespasianust, ügyükről bizakodva, a seregről gondtalanul, Vitelliusról ellenségesen nyilatkoztak, megcsillantván a tribunusok s a centuriók előtt a Vitelliustól kapott kedvezmények megtartásának reményét, Caecinát pedig félreérthetetlenül átállásra buzdították. A gyűlés előtt felolvasott levelek fokozták az önbizalmat, mivel Caecina alázatosan írt, mintha nem merné megsérteni Vespasianust, az ő vezéreik viszont megvetően, mintegy csúfot űzve Vitelliusból.

(10.) Miután még két legio érkezett, amelyek közül a harmadikat Dillius Aponianus, a nyolcadikat Numisius Lupus vezette, úgy határoztak, hogy megmutatják erejüket és tábori sáncfallal veszik körül Veronát. Véletlenül a Galbáról elnevezett legionak jutott az ellenség felé eső részen a sáncmunka, és a távolból megpillantott szövetséges lovasok, akiket ellenségnek véltek, alaptalan félelmet keltettek. Árulástól félve fegyvert ragadnak. A katonák haragja Tampius Flavianusra zúdult, bár semmi érv nem szólt bűnössége mellett, de mivel már régóta gyűlölték, egyszeriben tombolva követelték halálát: Vitellius rokona, Otho árulója, a pénzajándék elsikkasztója – kiabálták. S nem volt védekezésre mód, bár könyörögve nyújtogatta karját, tépett ruhában többször a földre vetette magát, mellét és arcát zokogva verte. Ez még jobban bőszítette a feldühödött katonákat, mintha a túlzott félelem bűntudatát bizonyítaná. Hangjuk túlharsogta Aponiust, mikor beszélni kezdett; zúgnak és ordítoznak, a többit sem hallgatják meg. Csak Antonius szavára nyílt meg a katonák füle; mert ékesszólás is volt benne s kellő készség és tekintély a tömeg lecsitításához. Amikor elvadult a zendülés, és a szóváltásról és gyalázkodásról már fegyverekre és tettlegességre akartak áttérni, Flavianust bilincsekbe vereti. A katonaság észrevette a megtévesztő fogást, szétszórta az emelvény őrzőit és végső erőszakra készült. Antonius saját mellének szegezte kirántott kardját, s miközben bizonygatta, hogy vagy a katonák kezétől, vagy a magáétól fog elpusztulni, valahányszor csak ismerős és valamilyen hadi kitüntetéssel ékesített katonát pillantott meg, név szerint hívta segítségül. Majd a tábori jelvényekhez, vagyis a hadi istenekhez fordulva azért imádkozott, hogy inkább az ellenséges seregben támasszák ezt az őrjöngést, ezt a viszálykodást, míg végül elcsitult a zendülés, és mivel már úgyis esteledett, szétoszlottak, ki-ki a sátrába. Flavianus még akkor éjszaka útra kelvén, Vespasianus közben odaérő levelének köszönhette, hogy megszabadult a veszélyből.

(n.) Mintha a legiokat ragály fertőzte volna meg, egyre ádázabbul támadják Aponius Saturninust, a moesiai hadsereg parancsnokát; az előbbiektől eltérőleg nem a fáradságos munkától kimerülve, hanem déltájban bőszültek fel, mikor híre terjedt a levélnek, amelyet Saturninus állítólag Vitelliusnak írt. Mint egykor erényben s fegyelemben, akkor vakmerőségben és szemtelenségben versenyeztek, abban, hogy ne kevésbé erőszakosan követeljék Aponius kivégzését, mint előzőleg Flavianusét. A moesiai legiok ugyanis azt hajtogatták, hogy csak támogatták a pannoniai-ak bosszúját, a pannoniaiak pedig, mintha mások zendülése mentesítené őket, örvendtek a bűn megismétlődésének, és a kertek felé sietnek, ahol Saturninus tartózkodott. Nem is annyira Primus, Aponianus és Messalla mentette ki Saturninust, — minden módon igyekezve, – hanem sötét rejteke, ahol egy éppen nem használt fürdő kemencéjébe bújva meghúzódott. Majd odahagyta lictorait és Pataviumba ment. A consuli rangúak távoztával Antoniusra szállt a parancsnoki hatalom mindkét sereg fölött, mivel társai átengedték neki, és feléje fordult a katonák rokonszenve. S akadtak is, akik úgy hitték: mindkét zendülést Antonius robbantotta ki, hogy egyedül húzzon hasznot a háborúból.

(12.) De Vitellius oldalán sem nyughattak az elmék: még vészesebb viszály zilálta soraikat, nem a tömeg gyanakvása, hanem a vezérek hűtlensége miatt. Lucilius Bassus, a ravennai hajóhad parancsnoka, ingatag érzelmű katonáit – mivel nagyrészt dalmaták s pannoniaiak voltak, és e provinciák Vespasianus fennhatósága alá tartoztak, – az ő pártjára vonta. Az éjszakát választották az árulásra, hogy a többiek tudta nélkül csak a pártütők gyűljenek össze a főtéren. Bassus szégyenében, vagy attól félve, hogy ugyan mi lesz a dolog kimenetele, lakásán várakozott. A trierarchu-sok nagy csődület élén Vitellius képmásainak rontanak, és a néhány ellenálló lekaszabolása után már a változásra vágyó többi katona is Vespasianus felé hajlott. Ekkor jött elő Lucilius és ezzel bizonyságot tett kezdeményező szerepéről. A hajóhad Cornelius Fuscust választotta parancsnokául, aki gyorsan oda is sietett. Bassust tisztes őrizetben, liburniai hajókon Atriába vitték, ahol Vibennius Rufinus lovaspraefectus, az ottani helyőrség parancsnoka, bilincsekbe vereti, de Hormus, császári szabadonbocsátott közbenjárására tüstént megoldották a bilincseket: ő is a vezérek közé számított.

(13.) Caecina pedig a hajóhad elpártolásának hírére az első centuriókat és néhány katonát a főtérre hívat, mikor a többiek, szolgálatuk ellátására, szerteszéledtek, – szándékosan választva a tábor csendjét. Itt Vespasianus vitézségét s pártjának erejét magasztalja: átallott a hajóhad, szűkében az ellátás, szembefordult Gallia s Hispánia, nem lehet Rómára számítani; és Vitelliusról is mindent kedvezőtlenebb színben tüntetett fel. Majd az ott levő beavatottakon kezdvén, a váratlan fordulattól elképedt többieket is felesketi Vespasianusra, egyszersmind Vitellius képmásait leszaggatja és hírvivőket küld Antoniushoz. De mihelyt az egész táborban híre megy az árulásnak, s a főtérre vissza-igyekvő katonák meglátják a felírt Vespasianus nevet, a ledöntött Vitellius-képeket, először halálos csend, majd általános felzúdulás: hát ide süllyedt a germániai hadsereg dicsősége, hogy ütközet nélkül, sebesülés nélkül kötik gúzsba saját kezüket és úgy szolgáltatják ki zsákmányul fegyvereiket? Ugyan miféle legiok azok ott velük szemben? Hát a legyőzöttek; és még nincs is ott Otho seregének egyetlen erőssége, az egyesek s a tizennégyesek, akiket pedig ugyanazokon a mezőkön szórtak szét s terítettek le. Hogy annyi ezer fegyveres, mint holmi rabszolgacsürhe, a száműzött Antoniusnak ajándékul jusson? Tehát nyolc legio egy hajósegység járuléka lesz! így tetszett Bassusnak, így Caecinának, hogy miután az uralkodótól elragadták házait, kertjeit, vagyonát, katonáitól is elragadják az uralkodót. Érintetlenek s vérüket nem ontották, a Flavius-pártiak szemében is hitványak: mit mondanak majd azoknak, akik számon kérik tőlük jó vagy balsorsukat?

(14.) Ezt hangoztatják külön-külön, ezt együttesen, kit mire vitt az elkeseredés; az ötödik legio kezdeményezésére visszateszik Vitellius képmásait, majd bilincsbe verik Caecinát; Fabius Fabullust, az ötödik legio parancsnokát és Cassius Longus táborparancsnokot választják vezérül; a véletlenül útjukba akadó három liburniai hajó mit sem sejtő és ártatlan katonáit lekaszabolják; elhagyván a tábort, lerombolván a hidat, vissza Hostiliába, onnan Cremonába vonulnak, hogy az első „itáliai” és a huszonegyedik „rohanó” legiohoz csatlakozzanak, amelyeket Caecina a lovasság egy részével együtt Cremona elfoglalására küldött előre.

(15.) Antonius, amikor ez tudomására jutott, elhatározta, hogy még mielőtt helyreáll a vezérek tekintélye, a katonák engedelmessége és az egyesült legiok bizalma, megtámadja az érzelmeiben meghasonlott, erejében megosztott ellenséges sereget. Mert számolt azzal, hogy Fabius Valens elindult Rómából, s ha megtudja Caecina árulását, igyekezni fog; márpedig Fabius hű is volt Vitelliushoz s a hadakozásban sem járatlan. Egyszersmind hatalmas germán tömegtől lehetett tartani Raetia felől; és Britanniából, Galliából és Hispániából is segédcsapatokat hívott be Vitellius, ami mérhetetlen háborús vész lett volna, ha Antonius – éppen ettől tartva, – előbb meg nem szerzi a győzelmet. Egész hadseregével Veronától két táborverésnyire, Bedriacumba érkezett. Másnap a legiokat visszatartotta erődítési munkára, a segédcsapatok gyalogegységeit pedig Cremona környékére küldte, hogy élelemszerzés ürügyén a katona hozzászokjék a polgárság kifosztásához: ő maga négyezer lovassal Bedriacumtól nyolc mérföldnyire hatolt előre, hogy annál zavartalanabbul fosztogassanak. A felderítők szokás szerint most is messzebbre cirkáltak.

(16.) A nap ötödik órájában történhetett, hogy egy vágtában érkező lovas jelentette: közeleg az ellenség, elöl kevesen jönnek, de széltében mozgás és dübörgés hallatszik. Míg Antonius a teendőkön tanakodik, a segíteni vágyó Arrius Varus a legelszántabb lovasokkal előrerontott s megfutamította Vitellius embereit; csak csekély veszteséget okozott, mert amikor többen odasiettek, megfordult a szerencse, és a legádázabb üldözők a menekülésben lettek utolsók. Nem is Antonius akaratából siettek annyira, és ő annak megtörténtét is előre látta, ami bekövetkezett. Buzdítván embereit, hogy bátor lélekkel állják a harcot, szétosztja a szárnyakra csapatait, üresen hagyja középen az utat, hogy Varust s lovasait befogadja; megparancsolja a legioknak, fogjanak fegyvert, szerte a földeken mindenütt jelt adat, hogy mindenki hagyja a zsákmányt és a legrövidebb úton siessen a csatába. Közben a megriadt Varus saját embereinek sokaságába keveredik s beléjük oltja az ijedelmet. Mivel a sebesültekkel együtt az épek is meghátráltak, tulajdon félelmük és az utak szűk volta miatt szorongtak.

(17.) Ebben a zűrzavarban Antonius az állhatatos vezérnek vagy bátor katonának egyetlen kötelességét el nem mulasztotta: oda-odafutott azokhoz, akik megrémültek, visszatartotta a hátrálókat, és ahol legnagyobb volt a baj, ahonnan valami remény kecsegtetett, tanáccsal, csapásokkal, hanggal vonta magára az ellenség figyelmét, övéinek tekintetét. Végül is odáig ragadta a hév, hogy egy megfutamodó jelvényhordozót dárdával döfött át, majd megragadta a jelvényt és az ellenség felé fordította. Ε szégyen láttára, ha nem is több, de száz lovas megállapodott: segített a terep, mert itt összeszűkült az út, és leszakadt a közbül folyó pataknak a hídja, amely bizonytalan medrével és szakadékos partjaival akadályozta a futást. Ez a kényszerűség vagy szerencse a már szertezilált pártnak új erőt adott. Megerősödvén egymás közt, sűrű sorokban felfogják Vitellius vaktában özönlő katonáit, akik erre máris megzavarodnak. Antonius nyomában van a visszavetett ellenségnek, leteríti a szembejövőket; ugyanakkor a többi is, – ki-ki a maga módján, – zsákmányol, foglyokat ejt, fegyvereket s lovakat ragad. És felserkenvén az örömkiáltozástól, a győzelembe azok is belevegyülnek, kik az imént a földeken szanaszét kószáltak.

(18.) A Cremonától negyedik mérföldkőnél felcsillantak a lovasaiknak kezdetben biztató ütközete során egészen idáig előrevonuló „rohanó” és „itáliai” legio jelvényei. De midőn a szerencse ellenük fordult, nem tágították soraikat, nem fogadták maguk közé a szétzavartakat, nem mentek szembe s maguktól nem támadták meg az ellenséget, amely pedig a hosszú út megtételétől és a harctól kifáradt. A véletlentől vezetve, nem annyira jó szerencséjükben érezték szükségét a vezérnek, mint inkább most, a balsorsban tapasztalták hiányát. Az ingadozó hadsort a győztes lovasság rohamozza, és Vipstanus Messalla tribunus is odaér a moesiai segédcsapatokkal, amelyeket, bár rohanvást vezették őket, sok legionárius is nyomon követett: így összekeveredvén, a gyalogság s a lovasság széttörte a legiok menetét. És a menekülésnek minél több reményével kecsegtettek Cremona közeli falai, annál kevésbé lelkesítettek ellenállásra. Antonius sem szorongatta őket tovább, a fáradtságra és a sebekre gondolt, amelyekkel az oly sokáig bizonytalan, bár szerencsés végű ütközet lovasait s lovait sújtotta.

(19.) Az esti árnyak elközeledtével a Flavius-sereg teljes zöme megérkezett. S amint hullahegyeken és az öldöklés friss nyomain át bevonultak, mintha csak vége volna a háborúnak, azt követelik, hogy menjenek tovább Cremonába és fogadják el a legyőzöttek megadását, vagy ostromolják meg őket. Ezt beszélték nyíltan, és szépen is hangzott; azt pedig ki-ki magában, hogy a síkon épült coloniát rohammal el lehet foglalni; ugyanolyan vakmerőséggel ronthatnak be sötétben, és még féktelenebbül rabolhatnak; míg ha virradatig várnak, már béke lesz, már kérlelhetik őket, és fáradságuk és sebeik fejében a megbocsátás és a dicsőség hiú jutalmát nyerik el, a cremonaiak gazdagsága pedig a parancsnokok s az alvezérek ölébe hull majd. Ostrommal elfoglalt város zsákmánya a katonát, a magát megadóé a vezéreket illeti. Mit sem törődnek a centuriókkal s a tribunusokkal, és hogy senkinek a hangját se hallják, fegyvereiket zörgetik: meg fogják szegni a parancsot, ha nem vezetik őket.

(20.) Ekkor Antonius a csapatok közé vegyült, és miután megjelenésével és tekintélyével csendet teremtett, bizonygatta, hogy ő nem a dicsőséget, nem is a jutalmat ragadja el az arra igazán érdemesektől, csakhogy a sereg s a vezérek közt megoszlanak a feladatok: katonákhoz a harci vágy illik, a vezérek többet használnak előrelátással, tanácskozással, latolgatással, mint vakmerőséggel. Mint ahogy a győzelemhez tőle telhetőleg fegyvereivel és karjával hozzájárult, vezérhez illő módon, ésszel és megfontolással is hasznukra óhajt lenni. Mert nem kétes, mi várna rájuk: éjszaka és az ismeretlen fekvésű város, bent ellenség és megannyi alkalom tőrvetésre. Nem, ha tárva állnának a kapuk, akkor sem volna szabad bevonulni, csak felderítés után, csak nappal. Vagy ostromot kezdenének, megfosztva a látás minden lehetőségétől, hogy melyik a kedvező hely, .milyen magasak a falak, lövegekkel és hajítófegyverekkel, vagy ostromművekkel és rohamtetőkkel kell-e támadni a várost? Majd egyenként fordult hozzájuk, úgy kérdezgette, hoztak-e magukkal fejszét, csákányt és egyéb várostromló szerszámot. Mikor azt felelték, hogy nem, így szólt:

– Karddal és dárdával áttörhet és ledönthet-e falakat bármily kéz? Ha szükségesnek mutatkoznék töltést hányni, pallókkal vagy fonadéktetőkkel védekezni, akkor mi, előre nem látó népség, csak álljunk ott hiába, és bámuljuk a tornyok magasságát és az ellenség erődítményeit? Miért nem várunk inkább egyetlen éjszakát, és ide hozván a lövegeket s az ostromgépeket, miért nem úgy szerezzük meg magunknak az erőt s a győzelmet?

Egyidejűleg a legfrissebb lovasokkal markotányosokat s hadiszolgákat küld Bedriacumba, hogy élelmet s egyéb szükséges dolgokat hozzanak.

(21.) Ezt végképp nehezen tűrte a katonaság, és majdnem zendülésre került sor, mikor közvetlenül a falak alá előhatoló lovasok néhány kószáló cremonait összefogdosnak. Vallomásukból megtudják, hogy Vitellius hat legioja s a Hostiliában táborozó egész sereg aznap harminc mérföldet tett meg, majd, értesülvén társaik vereségéről, csatára készülődik és hamarosan ott is lesz. Ez az ijesztő hír megnyitotta az eltompult elméket a vezér tanácsai előtt. Antonius a tizenharmadik legiot éppen a Via Postumia töltésére állítja, az ehhez balról csatlakozó hetedik – a galbai – a nyílt mezőn állott fel, mellette a Claudius nevét viselő hetedik, melyet elölről egy mezei árok fedezett, – ilyen volt a terep -; jobbról a nyolcadik egy nyílt földút mentén, majd sűrű cserjék közé rekesztve a harmada. Ez volt a sasok s a hadijelvények rendje; a katonák összevegyültek a sötétben, amint a véletlen hozta: a praetorianus különítmény a hármasok szomszédságában, a segédcsapatok a szárnyakon; oldalról és hátulról lovasság vette körül a sereget; a suebus Sido és Italicus, válogatott honfitársaikkal, az első vonalban forgolódtak.

(22.) Vitellius serege pedig, amelynek az lett volna a terve, hogy megpihen Cremonában és élelemtől s alvástól visszanyert erővel a hideg és az éhség gyötörte ellenséget másnap majd szétszórja és megsemmisíti, vezér híján, terv nélkül, az éjszakának körülbelül harmadik órájában a már felkészült s elrendezett fiavianusokba ütközik. A harag és a sötét szétzilálta menet rendjét alig merném pontosan meghatározni, bár mások tudósítása szerint a negyedik – a macedóniai – a jobbszárnyukat, az ötödik és a tizenötödik a kilencedik, második és huszadik britanniai legio alakulataival együtt a hadrend közepét, a tizenhatosok, huszonkettesek és egyesek a balszárnyat foglalták el. A „rohanó” és az „itáliai” katonáiból valamennyi csapatba keveredett néhány; a lovasság s a segédcsapatok maguk választották meg helyüket. Egész éjszaka tartott a változó, bizonytalan, elkeseredett küzdelem, hol ezek, hol megint azok számára vészesen. Szív vagy kar, de még csak a szem sem segített a vigyázásban. Ugyanazok mindkét seregben a fegyverek; gyakran kérdezték, ezért ismerték a hadi jelszót; összekeveredtek a jelvények, amint egy-egy csoport az ellenségtől elragadta és ide vagy oda hurcolta őket. Leginkább szorongatták a hetedik legiot, amelyet Galba a minap soroztatott. Elesett hat rangidős centurio, elvettek néhány hadijelvényt: a sast azonban Atilius Verus primipilus centurio – az ellenség soraiban nagy pusztítást okozva és végül halála árán is – megőrizte.

(23.) Antonius megingó seregének támogatására oda vezényelte a praetorianusokat. Felveszik a harcot, hátravetik az ellenséget, majd ők hátrálnak meg. Vitellius emberei ugyanis ostromgépeket vontattak fel az út töltésére, hogy lövedékeik szabadon és akadálytalanul repülhessenek ki, mert előbb szétszóródtak és az ellenségnek semmi kárt nem okozva a cserjékbe csapódtak. A tizenötödik legio különleges nagyságú hajítógépe roppant kövekkel döntögette az ellenség sorait, és szerte pusztulást okozott volna, ám két katona dicső tettre vállalkozott: a hullahalmokról elragadott pajzsokkal fedezve magukat, elvágták a hajítógépek köteleit és lendítőszíjait. Ott nyomban ledöfték őket, s éppen ezért kiesett nevük az emlékezetből: tettüket illetőleg nincs kétség. Egyik oldal felé sem hajlott a szerencse, míg csak késő éjszaka a felkelő hold csalóka fénye meg nem mutatta a sorokat. De a Flavius-pártiaknak inkább kedvezett, mert hátulról sütött: így nagyobbak voltak a ló– s emberi árnyékok, és a tévesen, csak látszólag a testeket megcélzó ellenséges fegyverek előbb hullottak le; a vitellianusok, a szembesütő fényben csillogva, a mintegy rejtekhelyről lődözőknek óvatlan célpontul szolgáltak.

(24.) Antonius tehát, mikor fel tudta ismerni embereit, s őt is felismerhették, némelyeket megszégyenítéssel és szidalommal, sokakat dicsérettel és biztatással, valamennyiüket reménnyel s ígéretekkel tüzelve, kérdezgette a pannóniai legiokat, ugyan miért fogtak fegyvert: ezek azok a mezők, amelyeken lemoshatják a korábbi szégyenfoltot, ahol visszaszerezhetik dicsőségüket. Azután a moesiaiakhoz fordulván, őket, a háború kezdeményezőit s előidézőit szólította: hiába hívták ki fenyegetéssel és szóval a vitellianusokat, ha karjukat s tekintetüket nem viselik el. Ilyeneket mondogatott, aszerint, hogy ki elé lépett; hosszasabban szólt a hármasokhoz, régi s új tetteikre emlékeztetve őket: mint kergették meg Marcus Antonius alatt a parthusokat, Corbulo alatt az armeniaiakat, minap a szarmatákat. Majd indulatos hangon a praetorianusoknak ezt mondta:

– Lesz-e más uralkodó, lesz-e más tábor, amely befogad benneteket, ti falusiak, ha nem győztök? Odaát vannak jelvényeitek s fegyvereitek, és ha legyőznek benneteket: a halál, mert gyalázatotok mértéke betelt.

Mindenfelől csatakiáltásban törnek ki, és a hármasok – amint Syriában szokás, – üdvözölték a felkelő napot.

(25.) Ebből az a kósza – vagy a vezértől szándékosan felröppentett – hír támadt, hogy megérkezett Mucianus, és a seregek kölcsönösen üdvözölték egymást. Előnyomulnak, mintha csak friss segítséggel gyarapodtak volna, miközben ritkult már a vitellianusok hadrendje, hisz irányító híján kit-kit saját buzgósága vagy félelme vont össze vagy oszlatott szét. Antonius, miután észlelte megingásukat, tömött hadmenetben próbálta őket kivetni helyükből. A meglazult sorok leszakadoztak és a szekerektől s a hajítógépektől akadályozva nem is tudtak újra felzárkózni. Az üldözés hevében a győztesek végig a földúton szétszóródnak. Annál emlékezetesebb volt ez az öldöklés, mivel egy fiú az apját ölte meg. Az eseményt s a neveket Vipstanus Messalla nyomán közlöm. A hispániai Iulius Mansuetus, a „rohanó” legio katonája, serdületlen fiút hagyott otthon. Az ifjú nemsokára felnőtt, s Galba besorozta a hetesek közé; miközben véletlenül elébe kerülő és sebesülten leterített félholt apját motozza, felismerten s felismerve, és a haldoklót átölelve síró hangon idézte atyja kiengesztelt szellemét, és könyörgött, hogy ne forduljon el tőle, rokonvér kiontójá-tól: a közösségé a tett, és egy katona ugyan hányad része a polgárháborús seregnek? Rögtön felemeli a holttestet, sírt ás neki, megadja a végső tisztességet szülejének. Felfigyeltek rá a legközelebbiek, azután a többiek is: utóbb már az egész sereg megdöbben, panaszkodik és átkozza a szörnyű háborút. De azért semmivel sem lanyhábban gyilkolják és fosztják ki a közelállókat, rokonokat, testvéreket: bűnös tett történt, mondják, s teszik tovább.

(26.) Amint Cremona alá értek,  új   s  felmérhetetlen munka várt rájuk. Otho háborújában a germániai katonaság a cremonaiak falait a maga táborával, a tábort sánccal vette körül, s ezeket az erődítményeket újból kiegészítette. Ezek láttán megtorpantak a győztesek, mivel a vezérek nem tudták, mit parancsoljanak. Ostromot kezdeni a nap s az éjszaka fáradalmaitól kimerült sereggel – nehéz, és rendelkezésre álló tartalék híján kétélű vállalkozás; ha Bedriacumba visszamennének, elviselhetetlen volna a hosszú úttal járó fáradtság, és győzelmük ismét veszendőbe menne; tábort építeni az ellenség közelsége miatt szintén veszélyes volna; a szétszóródó és munkával elfoglalt katonákat váratlan kitöréssel zavarhatnák meg. Mindezeknél inkább rettegésben tartotta őket tulajdon katonaságuk, amely a veszedelmet jobban tűrte, mint a huzavonát: persze nem nézték jó szemmel, ami biztonságos, vakmerésben volt a reményük; s minden öldöklést és sebet és vért ellensúlyozott a mohó zsákmányvágy.

(27.) Erre hajlott hát Antonius, s körülfogatta a sáncot. Eleinte nyilakkal s kövekkel távolról harcoltak, s a Flavius-pártiak veszteségei voltak nagyobbak, mert rájuk felülről lődöztek; majd a sáncot s a kapukat az egyes legioknak jelölte ki, hogy a megosztott feladat megkülönböztesse a bátrakat s a gyávákat, és hogy csak a dicsőségért való vetélkedés tüzelje őket. A bedriacumi úthoz közel eső szakaszt a hármasok s a hetesek kapták, a sánc jobb felőli részét a nyolcadik és a Claudiusról elnevezett hetedik legio; a tizenhármasokat a brixiai kapuhoz vitte rohamozó kedvük. Kis idő elteltével a közeli földekről kapákat, fejszéket, mások meg sarlókat s hágcsókat hordanak össze; ekkor fejük fölé emelvén pajzsukat, tömör teknősbéka-alakzatban vonulnak fel. Római harcmód mindkét részről: súlyos köveket hengerítenek alá a vitellianusok, a szétvert s megingó teknősbékát lándzsákkal s csáklyákkal döfködik, míg csak megbontván a pajzsok egymáshoz illesztett széleit, nagy öldöklés közben földre nem terítik a vérbe borult vagy megcsonkított ostromlókat. Már el is hatalmasodott volna rajtuk a kétség, ha a vezérek a kimerült és a szinte hiábavaló buzdításokkal nem törődő katonáknak nem mutatják meg Cremonát.

(28.) Hormusé volt-e az ötlet, amint Messalla írja, vagy több hitelt érdemel Gaius Plinius, aki Antoniust vádolja, nem egykönnyen tudnám eldönteni, annyi azonban tény, hogy sem Antonius, sem Hormus bármily gyalázatos tettel nem fajzott el hírétől s életmódjától. Már sem vér, sem a sok seb nem tartotta vissza őket, hogy aláaknázzák a falat s döngessék a kapukat: egymás vállára állva és az újra összeillesztett teknősbéka fölé hágva nyúlkálnak az ellenség fegyverei és karjai után. Épek sebesültekkel, félholtak haldoklókkal együtt görögtek alá, a pusztulásnak más-más formájában és a halálnak minden lehető képében.

(29.) Leghevesebben a harmadik s a hetedik legio viaskodott, és válogatott segédcsapatbeliekkel a vezér Antonius is ott avatkozott bele a harcba. Mikor a vitellianusok nem tudták feltartóztatni az elszántságban egymással versengőket, és a teknősbékáról lesiklottak a ráhajigált lövedékek, végül a hajítógépet taszították a felfelé igyekvőkre, amely pillanatnyilag szétszórta s maga alá temette ugyan, akikre rázuhant, de zuhanásával a mellvédet és a sánc oromzatát is lesodorta, egyszersmind a ráépített torony is engedett a becsapódó köveknek, s miközben itt a hetesek ék alakzatban rohamoznak, a hármasok fejszével s karddal betörik a kaput. Elsőnek Gaius Volusius, a harmadik legio katonája rontott be; ebben valamennyi szerző egyetért. Felhágott a sáncra, lezavarta a még ellenállókat, jól észrevehető karlengetéssel és kiáltozással adta tudtul, hogy elfoglalták a tábort; a többiek keresztültörtek, miközben már remegtek a vitellianusok s a sáncról hanyatt-homlok vetették le magukat. A tábor s a falak közti térség megtelik hullákkal.

(30.) Most azonban megint újabb nehézségek mutatkoznak: a meredek városfalak, kőtornyok, a megvasalt kapugerendák, a fegyvereivel hadonászó katonaság, a Vitellius-pártnak lekötelezett, nagyszámú cremonai nép, Italia nagy része, mely az  e napokra kitűzött vásárra összecsődült – ami a védőket a nagy tömeggel segítette, az ostromlókat a zsákmány reményével ösztönözte. Antonius parancsára tüzes csóvákat ragadnak s ráhajigálják a városon kívül fekvő legszebb épületekre, hátha a vagyonúkban eső kár hűségük megváltoztatására késztetné a cremonaiakat. A falakhoz közel fekvő és a bástyák fölé magasodó házakat a legbátrabb katonákkal rakatja meg, akik gerendákkal, téglákkal és fáklyákkal zavarják le a védőket.

(31.) A legiok már teknősbéka alakzatba tömörültek, a többiek pedig nyilakkal lődöztek s köveket hajigáltak, mikor lassan lankadni kezdett a vitellianusok elszántsága. Minél magasabb rangja volt valakinek, annál hamarabb engedett a sorsnak, hogy ha Cremona is elpusztulna, ne vesszen ki az irgalom, s a győztes haragja, teljes súlyával, ne a nincstelen közember, hanem a tribunusok és centuriok ellen forduljon, akik közt érdemes vérfürdőt rendezni. A jövendővel mit sem törődő és alárendelt helyzeténél fogva nagyobb biztonságot élvező közkatona kitartott: az utcákon szétszéledve, a házakban elrejtőzve, még akkor sem kértek békét, mikor fegyvereiket már letették. A tábor első emberei eltávolítják Vitellius nevét és képeit: leoldják Caecináról a láncokat, – mert még akkor is meg volt kötözve, –  s kérik, hogy ügyükben legyen szószólójuk. Mikor pöffeszkedve elutasította őket, könnyeikkel ostromolják (a csapások betetőzése, hogy ennyi bátor férfi egy áruló támogatásáért esedezik), majd olajágakat és szalagokat mutogatnak fent a falakról. Mikor Antonius abbahagyatta a lődözést, a jelvényeket és sasokat kivitték; szomorú fegyvertelen menet kísérte, földre sütött szemmel. Körülállták a győztesek és először elhalmozták őket szemrehányásokkal, öklüket rázták feléjük, majd amint azok odatartották arcukat a gyalázkodásoknak és minden dacoskodásról letévén, legyőzöttként akármit eltűrtek, akkor eszükbe jutott, hogy ezek azok, akik a minap Bedriacumnál győzelmükben mértéket tartottak. De mikor Caecina bíborszegélyes tógában s lictorok díszkíséretével, félreszorítván a sokaságot, consulként vonult fel, felbőszültek a győztesek: fennhéjázását s kegyetlenségét, ezeket az annyira gyűlöletes bűnöket, sőt még hűtlenségét is szemére vetették. Antonius közbelépett, s védőőrizetet adván melléje, Vespasianushoz küldte.

(32.) Közben Cremona lakossága a fegyveresek között hányódott; az öldökléstől sem jártak messze, mikor a vezérek kérlelésére lecsillapodott a katonaság. Majd Antonius szól a gyűlésbe hívottakhoz, méltóságteljesen a győztesekhez, kegyesen a legyőzőitekhez, Cremonáról sehogyan sem. A sereg a beleivódott prédavágyon kívül a régi gyűlölködés miatt is a cremonaiak kiirtását erőltette: úgy hitte róluk, hogy Otho háborújában is segítették Vitellius pártját, majd a tizenhármasokat, akiket színházépítésre hagytak ott, – már amilyen kötekedő természetű a városi csőcselék, – csúfos ékekkel kezdték gyalázni. Növelte a gyűlölséget, hogy itt rendezett Caecina gladiátori látványosságot, s ugyanez ismét a háború fészke, és hogy harc közben Vitellius katonáinak hordták az ételt; néhány asszony is elesett, aki pártos buzgalmában a csatába merészkedett; meg aztán a vásár idején az amúgy is dús város látszatra még nagyobb gazdagsággal telt meg. A többi vezér háttérbe szorult: Antoniust a szerencse s a hírnév mindenki szeme elé tárta. Fürdőbe sietett, hogy lemossa a vért; kifogásolta a víz langyosságát, mire felkapták valakinek a megjegyzését:

– Majd mindjárt meleg lesz!

A fürdőszolgának ez a mondása minden gyűlölséget őrá hárított, mintha ő adott volna jelt Cremona felgyújtására – pedig akkor már lángolt is.

(33.) Negyvenezer fegyveres rontott be s még több, élvhajhászásra és kegyetlenkedésre náluk is hajlamosabb hadiszolga és markotányos. Sem a méltóság, sem az életkor nem akadályozta, hogy a fajtalankodás vérengzéssel, a vérengzés fajtalankodással keveredjék. Zsákmánynak hitvány, idős aggastyánokat, életük vége felé járó asszonyokat csúfságul vonszoltak; ahol felserdült leány vagy bárki tetszetősebb személy került elébük, a fosztogatók erőszakos kézzel majd szétszaggatták, s ez végül magukat a huzakodókat sodorta kölcsönösen vészbe. Miközben a pénzt vagy a templomok súlyos arany fogadalmi tárgyait ki-ki magának hurcolja, a még erősebbek őket kaszabolják le. Voltak, kik a kezük ügyébe kerülő holmikat fitymálván, a háztulajdonosokat ütlegelve s kínozva kutatták az elrejtett, kaparták ki az elásott javakat, s a kezükben tartott fáklyákat a zsákmány kihordása után tombolva az üres házakra és kifosztott templomokra hajigálták; s amint különböző nyelvű és erkölcsű seregben természetes, amelynek polgárok, szövetségesek, idegenek egyaránt tagjai: különbözők a vágyak, és mindenkinek más szent, de semmi sem tilos. Cremona négy napra volt elég. Mikor minden szent és szenteletlen a tűz martaléka lett, egyedül Melitis temploma állott épen a falak előtt; talán helyzete vagy isteni erő oltalmazta.

(34.) Így pusztult Cremona, alapítása után a kétszáznyolcvanhatodik esztendőben. Tiberius Sempronius és Publius Cornelius consulsága alatt, Hannibal itáliai betörésekor alapították, mint védőbástyát a Paduson túl élő gallok ellen, vagy ha valami más erő zúdulna le az Alpokon keresztül. Számos telepese, hajózható folyóvizei, termékeny földjei, más törzsekkel való kapcsolatai s összeházasodások jóvoltából megerősödött s felvirágzott, külső hadak nem érintették, polgárháborúkban szerencsétlen volt. Antonius – a gyalázat szégyenében, és mivel a gyűlölség terjedt, – úgy rendelkezett, hogy senki se tarthasson cremonai lakost foglyul, de hiábavalóvá is tette a zsákmányszerzést a katonáknak Italia egyetértése, mivel senki sem volt hajlandó ilyen rabszolgát megvásárolni: erre elkezdték őket öldökölni; mikor ez ismeretessé vált, hozzátartozóik s rokonaik titokban visszaváltogatták őket. Majd visszatért Cremonába a megmaradt lakosság, a városlakók nagylelkűségéből újra felépültek a terek s a templomok: Vespasianus pedig buzdította őket.

(35.) Egyébként a vérrel fertőzött föld nem sokáig engedte a veszteglést az elhamvadt város romjai közt. A harmadik mérföldkőig előremenvén, a kószáló s megrettent vitellianusokat, kit-kit a maga hadijelvénye alá gyűjtenek; a legyőzött legiokat pedig, hogy a még dúló polgárháborúban ne okozzanak zavart, Illyricum területén feloszlatták. Ezután Britanniát és Hispániát hírvivők útján tájékoztatják, Galliába Iulius Calenus tribunust, Germaniába Alpinius Montanus cohorsparancsnokot küldték mintegy mu-togatóba, mivel az utóbbi trevir, Calenus pedig aeduus volt, s mindketten vitellianusok. Egyszersmind az Alpok átkelőhelyeit sietve őrségekkel rakták meg, mert arra gyanakodtak, hogy Germania Vitellius megsegítésére készül.

(36.) Vitellius pedig Caecina elvonulása után, néhány nap múlva Fabius Valenst háborúba kergette, gondjait meg bujálkodással leplezte: nem készült a háborúra, szózattal s gyakorlatozással nem erősítette a katonaságot, a tömeg színe előtt nem mutatkozott, hanem árnyas kertekbe húzódva – mint a rest állatok, melyek, ha enniük adsz, tétlenül hevernek, – múltat, jelent, jövőt egyforma feledéssel mellőzött. Éppen az ariciai ligetben henyélt, mikor Lucilius Bassus árulása és a ravennai hajóhad elpártolása felriasztotta ernyedtségéből; nemsokára Caecináról jelentik az örömmel vegyes fájdalmas hírt, hogy elpártolt tőle, de a sereg fogságra vetette. Lomha lelkében erősebbnek bizonyult az örvendezés, mint a gond. Túláradó vígsággal tér vissza Rómába és népes gyülekezet előtt dicséretekkel halmozza el a ragaszkodó katonákat; Publilius Sabinus testőrparancsnokot Caecinához fűződő barátsága miatt vasra vereti, helyébe Alfenus Varust állítja.

(37.) Majd méltóságteljesre hangolt szózatot intéz a senatushoz, mire az atyák válogatott hízelgésekkel magasztalják. A Caecina ellen hozott kemény határozatot Lucius Vitellius kezdeményezte, majd a többiek, – színlelt méltatlankodással, hogy consul létére az államot, vezéri minőségében az uralkodót, oly sok kinccsel, annyi tisztséggel elhalmozva a barátját árulta el, – mintha Vitellius miatt siránkoznának, a maguk sérelmét panaszolták el. Egyetlen felszólalásban sem volt nyoma a Flavius-párti vezérek gyalázásának: a seregek megtévelyedését s oktalanságát hibáztatva, Vespasianus nevét aggályosan és kitérően kerülgették, de azért akadt, aki a consulság egy napját – mert annyi hiányzott, hogy Caecina helyébe léphessen, – adományozót s elfogadót nevetségessé téve kihízelkedte. A november elseje előtti napon Rosius Regulus hivatalba is lépett s már távozott is. Megjegyezték a hozzáértők, hogy soha azelőtt hivatalmegvonás és külön törvényes rendelkezés nélkül mást nem iktattak valaki helyébe, mert egynapos consul előbb is volt, Caninius Rebilus, C. lulius Caesar dictator-ságának idején, mikor a polgárháború jutalmait sietve osztogatták.

(38.) Ezekben a napokban vált ismeretessé és hírhedtté Iunius Blaesus halála, melyről a következőket tudtuk meg. A súlyos betegségben sínylődő Vitellius a Servius-féle kertekben észreveszi, hogy a szomszédban emelkedő palota egész éjszaka sűrű fáklyafényben ragyog. Mikor kérdezősködik ennek oka felől, jelentik neki, hogy Caecina Tuscusnál sokan vendégeskednek, közöttük a fölöttébb tisztelt Iunius Blaesus; egyébként eltúlozzák a pompát és a kicsapongó jókedvet. Voltak aztán, akik Tuscusra és másokra is, de Blaesusra még ártóbb gyanúsításokkal azt fogták rá, hogy az uralkodó betegsége miatt ülnek örömünnepet. Mikor Vitellius ingerültsége és Blaesus tönkretételének lehetősége eléggé nyilvánvalóvá lett azok előtt, kik az uralkodók sérelmeit éles tekintettel fürkészik, Lucius Vitelliusra bízták a feljelentő szerepét. Ő nemtelen vetélkedésből neheztelt Blaesusra, amiért nála, a minden gyalázatossággal bemocskoltnál, kitűnő híre miatt különbnek tartják; felnyitja az uralkodó hálószobáját, annak fiát magához szorítja, és térdre hull előtte. Mikor felindultságának oka felől érdeklődnek, azt mondja, hogy nem személyét illető félelemből, nem is magáért aggódik, hanem fivéréért, fivérének gyermekeiért hozta el kéréseit s könnyeit. Fölösleges félniük Vespasianustól, akit annyi germániai legio, annyi bátor és hű provincia tart távol, végül annyi sok föld és tenger mérhetetlen távolságokkal: a városban és övéi között kell vigyázni az ellenségre, aki Iunius- és Antonius-őseivel kérkedik, aki magát imperátori törzsből származó, jóságos és nagylelkű férfiúnak tünteti fel a katonák előtt. Feléje fordul mindenki figyelme, miközben a barátaival s elleaségeivel nem törődő Vitellius melengeti vetélytársát, aki az uralkodó betegségét lakomáról szemléli. Alkalomhoz nem illő vigasságáért legyen szomorú és gyászos éjszakája, hadd tudja meg és érezze: él Vitellius és uralkodik, és ha a végzet rendeléséből valami történnék vele, fia is van.

(39.) Bűnös tervek s félelem közt hányódva – hogy Blaesus halálának késleltetése hamaros pusztulást, nyilvánvaló elrendelése pedig szörnyű gyűlölséget hozna, – úgy határozott, hogy méreggel jár el ellene. Bűnösségét azzal tette még elhihetőbbé, hogy leplezetlen örömmel kereste fel Blaesust. Sőt még hallották is Vitellius kegyetlen dicsekvését, amely szerint – tulajdon szavait idézem: – legeltette szemét, látván ellensége halálát. Blaesus nem csupán előkelő származású és választékos modorú ember volt, de rendíthetetlen hűség is lakozott benne. Mikor Vitellius hatalmi helyzete még csorbítatlan volt, és Caecina meg a Vitelliust már semmibe sem vevő pártvezérek megkörnyékezték, állhatatosan elutasította őket. Feddhetetlen, békés, semmi váratlan tisztséget nem kereső egyéniség lévén, az uralkodásra annyira nem vágyott, hogy alig kerülte el, ne higgyék reá méltónak.

(40.) Eközben Fabius Valens ágyasoknak s herélteknek népes és elpuhult menetével oly lomhán haladt, mintha nem is háborúba vonulna; gyorsfutároktól értesült arról, hogy Lucilius Bassus árulásba vitte a ravennai hajóhadat. És ha megkezdett útját sietősebben folytatja, az ingadozó Caecinát megelőzhette, vagy a legiokat még a fegyveres döntés előtt utolérhette volna. Nem is hiányoztak, akik arra intették, hogy legmegbízhatóbb embereivel rejtett mellékutakon, Ravennát elkerülve, Hostiliába vagy Cremoná-ba igyekezzék. Mások úgy vélték, hogy rendelje oda Rómából a testőrcsapatokat, és erős haddal törjön magának utat: ő azonban haszontalan habozás közepette a cselekvés idejét tanakodással töltötte, majd mind a két tanácsot mellőzvén, ami válságos helyzetekben a legrosszabb: a közbülső utat követve nem bizonyult sem elég merésznek, sem előrelátónak.

(41.) Vitelliusnak küldött levelében segítséget kér. Érkezett is három cohors egy britanniai lovascsapattal: sem az észrevétlen átjutáshoz, sem az áttöréshez nem elegendő szám. De Valensnak még ilyen válságos helyzetben is megmaradt hírhedtsége s azt hitték róla, hogy még akkor is tilos gyönyöröket hajszol s házasságtöréssel és paráznasággal mocskolja be vendéglátóinak házát: megvolt hozzá a hatalma, pénze és a hanyatló szerencsében a végső bujaság. A gyalog– s lovascsapat megérkeztével végre nyilvánvalóvá lett tervének fonáksága, mivel ily csekély erővel, még ha oly megbízható is, nem tudott volna keresztülgázolni az ellenségen, de hűségük különben sem volt érintetlen; a szégyen és a jelenlevő vezérnek kijáró tisztelet mégis visszafogta őket – éppen nem tartós kötelékek azok között, akik a veszedelmektől rettegnek és a becstelenséggel nem törődnek. Ettől félve a cohorsokat Ariminumba küldi előre, a lovascsapatot pedig hátvédnek rendeli: ő maga annak a néhány embernek a kíséretében, kiket a balsors nem tántorított el, Umbria és onnan Etruria felé kanyarodott el, ahol, értesülvén a cremonai csata kimeneteléről, azt a nem gyáva, sőt – ha sikerült volna – szörnyű tervet eszelte ki, hogy a megkaparintott hajókkal a narbói tartomány valamelyik részébe eljutván, mozgósítja Galliát, a seregeket és Germania népeit, és új háborút indít.

(42.) Valens távozása után Cornelius Fuscus Ariminum alá vezényelt seregével és a közeli partok mentén felvonultatott liburniai hajóival a szárazföld s a tenger felől körülveszi a csüggeteg helyőrséget; megszállja Umbria síkságait, és amerre Picenum határát a Hadria mossa: így Vespa-sianus és Vitellius között egész Italiát az Appenninus vonulata választotta külön. Fabius Valenst a pisai öbölből a tengeren uralkodó csend vagy a kedvezőtlen szél Hercules Monoecus kikötőjébe sodorja. Innen nem messze tartózkodott Marius Maturus, a Tengeri Alpok procuratora, Vitellius híve, aki, bár körös-körül már minden ellenséges volt, még mindig nem vetkezte le fogadott esküjét. Valenst szívesen fogadta, de figyelmeztetésével elriasztotta attól, hogy vaktában a narbói Galliába hatoljon. Ugyanakkor a többiek hűsége a félelemtől megtört.

 (43.) Mert a környékbeli városokat Valerius Paulinus procurator, ez a derék katonaember és Vespasianusnak még felemelkedése előtt barátja, őreá eskette fel. Összegyűjtötte mindazokat, akiket Vitellius elbocsátott, de akik önként vállalták a hadi szolgálatot, és Forum Iulii coloniáját, a tenger kapuját, őrséggel védelmezte. Paulinus kezdeményezésének annál nagyobb volt a súlya, mivel itt született Forum Iuliiban, és tisztelték a praetorianusok, akiknek valamikor tribunusa volt, s még a helybeliek is a földinek kijáró kedvezéssel és jövendő hatalma reményében igyekeztek támogatni a pártot. Amint ezek a készülődésekkel megalapozott és a szóbeszéddel még fel is duzzasztott hírek a már nem egyformán gondolkozó vitellianusok közt elterjedtek, Fabius Valens négy testőrrel és három barátjával, ugyanannyi centurióval visszatér a hajókra; Maturus s a többiek készséggel maradtak hátra és tették le Vespasianusra az esküt. Egyébként a tenger biztonságosabb volt ugyan Valensnak, mint a partok vagy a városok, de maga sem tudván, mit hoz a jövő, és inkább abban biztosan, hogy mit kerüljön, mint hogy kiben bízzék, viharos ellenszélben a Massilia előtti Stoechades-szigetekre vetődik. A Paulinus küldötte liburniai hajók itt ütöttek rajta.

(44.) Miután Valens fogságba esett, mindenütt a győztes haderőhöz pártoltak át. Az első lépést Hispániában az első „segítő” legio tette meg, s az Otho emléke miatt Vitelliust gyűlölő tízeseket és hatosokat is magával vonta. A galliai tartományok sem haboztak, Britanniát is csatlakozásra bírta a Vespasianus felé hajló kedvezés, – mivel ott működött hadi hírnévvel övezve, amikor Claudius a második legio élére állította, – meg a többiek mozgolódása, melyekben a Vitelliustól előléptetett sok centurio és katona aggályoskodva cserélte újabbra a már kitapasztalt uralkodót.

(45.) Ε viszálykodás és a sűrű polgárháborús híresztelések közepette a britannok felbátorodtak, mégpedig Venutius bujtogatására, akit vele született szilajságán és a római név gyűlöletén kívül a személyes ellenszenv is Cartimandua királyné ellen tüzelt. Cartimandua a brigasok népének parancsolt; hatalmát nemes származásának köszönhette, de még növelte is, miután csellel foglyul ejtvén Caratacus királyt, a látszat szerint ő gondoskodott Claudius Caesar diadalmenetéről. így aztán meggazdagodott, és dúskálva élvezte szerencséjét: megvetvén férjét, Venutiust, annak fegyverhordozóját, Vellocatust fogadta házasságába s királyságába. A bűn nyomban megrendítette a házat: a férj mellett volt a nép rokonszenve, a parázna mellett a királynő kéjvágya és kegyetlensége. így aztán Venutius a behívott segítséggel, egyszersmind a pártütő brigasok támogatásával végső veszedelembe sodorta Cartimanduát. Ekkor kértek a rómaiaktól védelmet, és a mi cohorsaink s lovascsapataink – bár váltakozó sikerű ütközetek árán – kimentették a veszélyből a királynőt: a királyság Venutiusra maradt, a háború mireánk.

(46.) Ugyanezekben a napokban zavarossá lett a helyzet Germaniában, és a vezérek gondatlansága, a legiok zendülése, külső erő, a szövetségesek hűtlensége folytán majdnem végzetes csapást szenvedett a római birodalom. Ezt a háborút, okaival és eseményeivel – tudniillik hosszasan elhúzódott, – majd később fogom előadni. Megmozdult a dákok sohasem hű népe is, akkor félelemtől mentesen, mivel Moesiából elvezényelték a sereget. De a kezdeti eseményeket nyugodtan szemlélték; ám mikor megtudták, hogy a háború lángba borította Italiát, és egész Róma fegyvert fogott önmaga ellen, rajtaütvén a cohorsok s lovasegységek téli szállásain, a Danuvius mindkét partját birtokukba vették. Sőt már a legiotáborok megostromlására készültek volna, amikor Mucianus, a cremonai győzelemről értesülvén, szembeállította velük a hatodik legiot, azért is, hogy ne kétfelől zúduljon Italiára külső háború, ha innen a dák, onnan a germán találna betörni. Mint annyiszor, most is a római nép szerencséje segített, amely Mucianust s a Kelet erőit arra irányította, és az, hogy közben Cremonában döntésre jutottunk. Fonteius Agrippa Asiából – proconsulként ezt a tartományt kormányozta egy évig, – a Vitellius seregéből melléje adott csapatokkal Moesia élére került; a józan ész s a béke úgy kívánta, hogy ezt a sereget szétszórják a tartományokban és külső háborúval kössék le. (47.) De a többi nép sem hallgatott. Pontus egész területén hirtelen háborút támasztott egy barbár rabszolga, valamikor a királyi hajóhad parancsnoka. Anicetus volt az illető, Polemo felszabadított ja, egykor nagy hatalmú személy, aki a királyságnak tartománnyá való átszervezése után a változást nem akarta tűrni. így hát Vitellius nevében maga mellé sorakoztatta a Pontus partján élő népeket, zsákmányolás reményével megnyerte a nincsteleneket, s éppen nem megvetendő csapat élén hirtelen berontott Trapezusba, ebbe a görögöktől a pontusi part legtávolabbi pontján alapított, ősi hírű városba. Ott lemészárolták az egycohors-nyi helyőrséget, amely egykor királyi segédcsapat volt, majd római polgárjogot nyervén, nemcsak a római módra hordozott jelvényeket s fegyvereket, hanem a görög lustaságot s féktelenséget is megtartotta. A hajóhadra is tüzes csóvákat vetett és a gazdátlan tengeren garázdálkodott, mivel a válogatott liburniai hajókat s egész legénységüket Mucianus már korábban Byzantiumba rendelte. De még a barbárok is fennhéjázva kószáltak hirtelen összeácsolt hajóikkal: camara a neve az oldalakon felül összeszűkülő, alul széles hasú, réz– vagy vaskapcsok nélkül összetákolt alkotmánynak; ha dagadozik a tenger, amilyen magasra emelkednek a hullámok, a fedélzetet addig magasítják pallókkal, míg csak azok tető módjára össze nem zárulnak. így bukdácsolnak a hullámok között, elől-hátul egyforma orral és váltható evezőkkel, úgyhogy akár egyik, akár másik oldallal egyformán és veszélytelenül kiköthetnek.

(48.) Ez az esemény arra ösztönözte Vespasianust, hogy a legiokból néhány különítményt jelöljön ki s vezérükké a kipróbáltan vitéz Virdius Geminust tegye meg. Az a rendezetlen és mohón prédáló ellenséget megtámadta, a hajókra űzte s a sebtében épített liburniai hajókkal a Chobus folyó torkolatában utolérte: Anicetus itt a sedochezusok királyának jóvoltából, akit pénzzel s ajándékokkal szövetségre vett rá, biztonságban mozoghatott. A király eleinte fegyveres fenyegetéssel oltalmazta a hozzá folyamodót; miután árulása fejében jutalommal kecsegtették, különben háborúval, a barbárok közt megszokott hűtlenséggel megállapodván Anicetus elemésztésében, a szökevényeket kiadta, s ezzel a rabszolgaháborúnak vége is lett.

Az e győzelmen örvendező Vespasianust, akinek minden óhajtásán felül sikerült, Egyiptomban éri a cremonai csata híre. Annál sietősebben folytatja útját Alexandria felé, hogy Vitellius megtört seregeit s az idegen javakra szoruló fővárost éhséggel szorongassa. Mert az ugyanarra fekvő Africa provinciát is meg akarta támadni szárazföldön és tenger felől, hogy az élelemforrásokat elzárván, ínséget és viszályt támasszon az ellenség körében.

(49.) Míg az egész földkerekségnek ebben a megrázkódtatásában a birodalom szerencséje másra szállt, Primus Antonius Cremona után korántsem az addigi feddhetetlenséggel ténykedett, akár mert úgy vélte, hogy eleget tett a háborúnak, és minden egyéb könnyen fog menni, akár mert a jó szerencse kapzsiságot, fennhéjázást s egyéb rejtett rosszat hozott napfényre jellemében. Mint elfoglalt országot tiporta végig Italiát, mint a maga seregét dédelgette a legiokat, minden szavával s tettével a hatalomhoz vezető utat egyengette. És hogy zabolátlansággal itassa át katonáit, az elesett centuriók helyének betöltését a legioknak ajánlotta fel. Ilyen választással a legfőbb rendbontókat szemelték ki, és nem a katona függött elöljáróitól, hanem az elöljárókat sodorta magával a katonák erőszakossága. Ezt a zendülés jellegű és a fegyelem megbontására alkalmas ténykedést hamarosan harácsolásra használta, mit sem törődvén a közelgő Mucianusszal, ami vészesebbnek bizonyult, mint az, hogy Vespasianust semmibe sem vette. (50.) Egyébként, mivel küszöbön állott a tél, és a Padus elvizenyősítette a mezőket, könnyű felszereléssel vonult a had. A győztes legiok jelvényei és sasai, a sebesült vagy idősebb katonák, de sok egészséges is Veronában maradt: elegendőnek látszottak a cohorsok, a lovasegységek és a legiok válogatott harcosai, hisz majdnem vége már a háborúnak. A tizenegyedik legio csatlakozott: kezdetben habozott ugyan, de mikor jól mentek a dolgok, félt, hátha lemarad; hatezer dalmata, friss toborzás, követte őket. Vezérük a consuli rangú Pompeius Silvanus volt; a tulajdonképpeni vezetés Annius Bassus legioparancsnok kezében. A háborúra tunya és a cselekvés idejét szavakkal vesztegető Silvanust az engedelmesség örve alatt ő irányította s csendes szorgalommal ott volt minden feladat végrehajtásánál. Ezekhez a csapatokhoz odavették a ravennai tengerészek közül a legderekabbakat, akik legiokban akartak szolgálni; a hajóhad legénységét dalmaták egészítették ki. A sereg s vezérei Fanum Fortunáé előtt megállapodnak; nem látták tisztán az általános helyzetet, mivel úgy értesültek, hogy a testőrcsapatok kivonultak a fővárosból, és úgy gondolták, hogy őralakulatok tartják megszállva az Appenninust; azonkívül a háborútól pusztított környéken az ínség és a katonák zendülő kiáltozása is rémítgette őket, amint a szögilletménynek nevezett juttatást követelték. Nem gondoskodtak előre sem pénzről, sem élelemről, és a sietség meg a kapzsiság is akadályozta őket, mivel a megvásárolhatót is rabolták.

 (51.) A legnevesebb szerzők bizonysága szerint a győztesek annyira nem voltak tekintettel isteni parancsra s tilalomra, hogy egy lovas közkatona bejelentette: a legutóbbi csatában megölte fivérét, s ezért jutalmat követelt elöljáróitól. Ám azoknak a gyilkosság megjutalmazását az emberi jog, megtorlását viszont a hadi érdek nem engedte. Elodázták tehát, mintha különb érdemet szerzett volna, semmint hogy azonnal meg lehetne érte fizetni; és ezentúl semmit sem írnak. Egyébként már a korábbi polgárháborúkban is megesett hasonló szörnyűség. Mert abban az ütközetben, amelyben a Ianiculus lábánál Cinna ellen harcoltak, Pompeiusnak egy katonája előbb fivérét, majd bűnös tettét felismervén önmagát szúrta le, amint Sisenna írja: ennyivel erősebben élt őseinkben nemcsak az erényekért járó dicsőség, hanem a bűnök megbánása is. De talán mégsem fölösleges megemlítenünk ezeket s a régi időkből merített egyéb történeteket, valahányszor a hely s az alkalom a jóra példát, vagy a rosszra vigasztalást kíván.

(52.) Antonius s a párt vezérei úgy határoztak, hogy előreküldik a lovasokat s egész Umbriát kikémlelik, hátha valahol enyhébb kapaszkodókon közelíthetnék meg az Appenninus vonulatát; odarendelik a sasokat s a jelvényeket, és amennyi katonaság csak Veronában maradt, a Padust pedig és a tengert élelmiszer-szállító hajókkal lepik el. Voltak a vezérek között, akik halogatták a hadműveleteket: túl hatalmasnak látszott már Antonius, és biztosabb előnyöket reméltek Mucianustól. Mert Mucianus aggódott az ily gyors győzelemtől, és úgy gondolva, hogy ha nem személyesen foglalja el Rómát, elesik a harci dicsőségtől, Primusnak és Varusnak kétértelmű leveleket irkált, amelyekben hol a megkezdett dolgok folytatásának fontosságát, hol meg a halogatás hasznát fejtegette, oly számítással, hogy az kemények kifejlete szerint a kudarcokat másra háríthas-Sa3 a sikereket viszont magának tulajdoníthassa. Plotius Grypusnak, akit Vespasianus a minap emelt a senatori rendbe és állított egy legio élére, s más híveinek világosabb utasításokat adott, s ezek Primus és Varus sietségéről mind kedvezőtlenül, illetőleg Mucianus óhajtása szerint írtak neki vissza. Ε leveleknek Vespasianushoz való továbbításával elérte, hogy Antonius terveit s tetteit nem úgy értékelték, mint ahogy ő remélte.

(53.) Nehezen tűrte ezt Antonius és bűnül rótta fel Mucianusnak, akinek vádaskodásai miatt a vállalt veszedelmek értéküket vesztették. És mivel féktelen és engedelmeskedéshez nem szokott ember volt, nem türtőztette szavait. Levelet írt Vespasianusnak, kérkedőbben, mint uralkodóhoz illik, és nem takarékoskodva a Mucianus ellen irányuló rejtett kirohanásokkal sem: ő, Antonius, vette rá a pannóniai legiokat, hogy fegyvert fogjanak, az ő ösztökélésére indultak hadba Moesia vezérei, az ő állhatatossága törte át az Alpokat, foglalta el Italiát és szegte útját a germániai s rae-tiai segédcsapatoknak. Az, hogy Vitellius viszálykodó s szétszórt legioit lovasainak viharával, majd gyalogságának erejével egy nap s egy éjszaka megverte, ez a csodás haditett az ő műve. A cremonai esetet a háború számlájára kell írni: az államra nézve nagyobb kárral, több város pusztulásával jártak a polgárok korábbi meghasonlásai. Ő nem hírvivőkkel, nem is levelekkel, hanem a karjával és fegyvereivel katonáskodik uralkodójának, és nem akadályozza azok dicsőségét, akik Moesiát közben lecsendesítették: azoknak a béke, neki Italia megmentése s biztosítása volt fontos; az ő buzdítására tért meg Vespasianushoz Gallia s Hispánia, a földkerekség leggazdagabb része. De hiába fáradozott, ha a veszedelmek jutalmát csak azok nyerik el, kik a veszedelmekből nem vették ki a részüket. Nem maradt ez titokban Mucianus előtt; ebből súlyos meghasonlások támadtak, melyeket Antonius nyíltabban, Mucianus ravaszul, de annál engesztelhetetlenebbül szított.

 (54.) Vitellius pedig, miután Cremonánál megtört a hatalma, eltitkolta a vereség hírét, s ezzel az oktalan rejtegetéssel inkább a bajok elhárítását odázta el, semmint a bajokat. Mert ha bevallja s elgondolkodik, maradt még reménye s ereje, de mivel fordítva: mindent örvendetesre színezett, önáltatása egyre súlyosabb helyzetbe sodorta. Környezetében különös módon hallgattak a háborúról; városszerte megtiltották a beszélgetéseket, s éppen azért, mert tilos volt, még többen és még szörnyűbb híreket terjesztettek azok, akik – ha szabad lett volna, – az igazságról számoltak volna be. De az ellenséges vezérek is hozzájárultak a szóbeszéd nagyításához: Vitellius elfogott kémeit körülvezették, hogy a győztes sereg erejét ismerjék meg, majd elengedték őket. Vitellius titokban kikérdezte, majd megölette valamennyit. Figyelemre méltó állhatatosságról tett bizonyságot Iulius Agrestis centurio: hosszabb beszélgetések után, melyek során hiába próbálta Vitelliusban fellobbantani a férfierényt, elérte, hogy őt küldték ki az ellenséges erők megszemlélésére s a Cremonánál történtek felderítésére. Nem is kísérelte meg, hogy titkos kémkedése észrevétlen maradjon Antonius előtt, hanem bevallván uralkodójának megbízását s a maga érzületét, kérte, hogy mindent láthasson. Adtak melléje embereket, hogy mutassák meg neki a csata helyét, Cremona romjait, a fogoly legiokat. Agrestis visszament Vitelliushoz, s mikor az kétségbe vonta jelentésének valódiságát, sőt megvádolta, hogy hagyta magát megvesztegetni, így szólt:

– Mivel nagy bizonyságra van szükség, és más hasznod már sem életemből, sem halálomból nem lehet, majd gondoskodom olyanról, amelynek hihetsz.

És ezzel távozván, szavait önkéntes halálával erősítette meg. Némelyek szerint Vitellius parancsára végezték ki; hűségéről s állhatatosságáról egyértelmű a hagyomány.

(55.) Vitellius, mintha álmából riadna fel, Iulius Priscust és Alfenus Varust tizennégy testőri cohorsszal és valamennyi lovasalakulattal az Appenninus megszállására küldi; követte őket a tengerészkatonákból szervezett legio. Ennyi ezer fegyveres, válogatott lovas– és gyalogsereg, ha más a vezére, támadó háborúra is elég erős lett volna. A többi cohorsot fivérének, Lucius Vitelliusnak adta a főváros védelmére: ő maga megszokott fényűző életmódjából mit sem engedett, és mivel a kétségbeesés siettette, sürgősen megtartotta a választógyűléseket, melyeken több évre kijelölte a consulokat; a szövetségeseknek szerződéseket, az idegeneknek latin polgárjogot osztogatott; ezeknek a szolgáltatásokat engedte el, azokat adómentességgel segítette; egyszóval a jövővel nem gondolva tépte-szaggatta a birodalmat. A tömeg pedig ekkor a jótétemények láttára még többet akart: az ostobábbja pénzért vásárolta meg, az okosak szemében viszont semmis volt mindez, amit a köz károsodása nélkül sem adni, sem kapni nem lehet. Végül a Mevaniát megszállva tartó sereg követelésére, népes senatori kísérettel, kik közül sokat kedvezéssel, még többet megfélemlítéssel hurcolt magával, határozatlanul és hűtlen tanácsoknak kiszolgáltatva táborba szállt.

(56.) Mikor gyűlést tartott, – csodálatos még elmondani is, – akkora ocsmány szárnyas sereg repült el fölötte, hogy sötét felhőként a napot is eltakarta. Ehhez járult még egy szörnyű jel: az oltártól elfutott egy bika, széthányta a szertartáshoz szükséges eszközöket, és csak messzebb sikerült leszúrni, nem ahol az áldozati állatokat szokás. De a legkülönb jósjel maga Vitellius volt: mit sem értve a katonai feladatból, gondolkodni képtelenül, másoktól kérdezgette, milyen a hadrend, gondoskodnak-e felderítésről, mennyiben kellene siettetni vagy halogatni a háborút; és minden jelentésre arckifejezésével és járásával is elárulta aggódását, ráadásul még részeg is volt. Végül, mikor ráunt a táborra és meghallotta a misenumi hajóhad elpártolását, minden újabb csapástól rettegve, a végső veszéllyel mit sem törődve visszatért Rómába. Mert amíg seregének érintetlen zömével átkelhetett volna az Appenninuson és könnyűszerrel megtámadhatta volna a téltől meg a nélkülözéstől elcsigázott ellenséget, ő közben szétszórta erejét, legderekabb és mind a végsőkig elszánt katonáit legyilkoltatta s börtönbe záratta, jóllehet legtapasztaltabb centuriói más véleményen voltak, és – ha tanácsot kérnek tőlük, – az igazságot mondták volna. Távol tartották őket Vitellius bizalmas barátai, mert úgy volt szoktatva az uralkodó füle, hogy bántónak érezte, ami hasznos lett volna, és nem fogadott be semmit, csak ami kellemesen hangzott és később ártalmasnak bizonyult.

(57.) A misenumi hajóhadat pedig – ennyit tehet polgárháborúban egyesek vakmerősége is, – a Galbától gyalázattal elbocsátott Claudius Faventinus centurio bírta elpártolásra, mégpedig úgy, hogy egy hamis Vespasianus-levél-ben az árulásért jutalmat csillantott fel. A hajóhad parancsnoka, a hűségben nem állhatatos, hűtlenségében sem törekvő Claudius Apollinaris volt; Apinius Tiro volt praetor pedig, aki akkor éppen Minturnaeban időzött, vezérül ajánlkozott az elpártolóknak. Az általuk feltüzelt municipiumok s coloniák, melyek közül kiváltképpen Puteoli vonzódott Vespasianushoz, míg Capua kitartott Vitellius mellett, kisvárosi vetélkedésüket is belevitték a polgárháborúba. Vitellius a misenumi hajóhad nem régi, enyhe kezű parancsnokát, Claudius Iulianust választotta ki a katonák lecsillapítására; segítségül egy városi cohorsot és azokat a gladiátorokat adta neki, akik éppen az ő parancsnoksága alá tartoztak. Amint a táborok egyesültek, és Iulianus némi habozás után Vespasianus pártjára állt át, elfoglalták Tarracinát, melyet inkább falai és fekvése, semmint lakosainak elszántsága védelmezett.

(58.) Vitellius, amint a történtekről értesült, csapatainak egy részét a testőrparancsnokokkal Narniában hagyván, fivérét, Lucius Vitelliust, hat cohorsszal és ötszáz lovassal a Campanián keresztül előretörő had ellen küldte. Ő maga csüggedésében a katonák buzgóságából és a fegyvert követelő nép kiáltásaiból merített biztatást, közben a rest embertömeget, amelytől szavakon kívül mást úgysem lehetett elvárni, a hamis látszattól megtévesztve hadseregnek és legioknak nevezte. Szabadon bocsátott rabszolgáinak biztatására – mert barátai közül minél előkelőbb volt valaki, annál kevésbé hű, – összehívatja a kerületeket, s a jelentkezőket felesketi. Mivel túl nagy sokaság csődült össze, a sorozás gondját a consulok közt osztja meg; bizonyos számú rabszolgát és bizonyos súlyú ezüstöt vet ki a senatorokra. A római lovagok felajánlották szolgálataikat s pénzüket, sőt a szabadonbocsátottak is önként vállalkoztak ugyanezekre a szolgáltatásokra. Ez a tettetett szolgálatkészség félelemből fakadt és ragaszkodássá változott; és sokan nem annyira Vitelliuson, mint inkább a princepsi rendszer sorsán s helyzetén sajnálkoztak. Ő maga nem mulasztotta el, hogy arckifejezésével, hangjával, könnyeivel ne igyekezzék szánalmat kelteni, közben bőkezűen, sőt – a rettegők természete szerint – mértéktelenül ígérgetett. Most megkövetelte a Caesar megszólítást is, melyet addig visszautasított; de most már babonásan kezdte tisztelni ezt a címet, – és mert aki fél, az okosok tanácsait és a tömeg fecsegését egyformán meg szokta hallgatni. Egyébként – mint ahogy minden meggondolatlan felbuzdulásból eredő kezdeményezés eleinte hathatós, majd idő múltával ellanyhul, – lassanként szerteszéledtek a senatorok s a lovagok, kezdetben habozva, és csak ha nem volt ott, majd megvetőleg és vele sem törődve, míg végül Vitellius, szégyenkezve hiábavaló próbálkozásán, elengedte, amit nem adtak meg.

(59.) Amiképpen Italiában rettegést  keltett Mevania megszállása és ezzel a háborúnak mintegy újraéledése, ugyanúgy a Flavius-párt iránt kétségtelen rokonszenvet ébresztett Vitellius ily gyáva visszavonulása. Versenyre keltek a samnisok, paelignusok és marsusok, mivel Campania megelőzte őket, s mint új hódoláskor szokás, minden hadi szolgálatot buzgón vállaltak. De a rút téli időben az Appenninuson való átkelés közben sokat szenvedett a sereg, és mikor békés menetben is alig tudtak a havon átvergődni, kiderült, milyen válságos helyzetbe kerültek volna, ha Vitelliust vissza nem veti a szerencse, amely a Flavius-párti vezéreknek legalább oly sűrűn segített, mint a megfontolás. Szembetalálkoztak itt Petilius Cerialisszal, akinek paraszti ruhában és helyismerete révén sikerült átcsúsznia Vitellius őrszemei között. Cerialist, mivel közeli rokonságban állott Vespasianusszal és maga sem volt katonai dicsőség híján, a vezérek közé választották. Több szerző szerint Flavius Sabinus és Domitianus előtt is nyitva volt a menekülés útja, és Antonius hírvivői menedékhelyet és oltalmat ígérve, különféle megtévesztő ügyeskedések árán be is jutottak hozzájuk. Sabinus a fáradalom és vakmerőség vállalását akadályozó betegségére hivatkozott; Domitianusban volt elszántság, de Vitellius őrzőket adott melléje, akiktől, bár társul ajánlkoztak a szökésben, cselvetésükre gondolva félni lehetett. Vitellius azonban – a hozzátartozókra való tekintettel – semmi gonoszságot nem tervezett Domitianus ellen.

(60.) A pártvezérek, amint Carsulaeba érkeztek, néhány napot pihenésre szánnak, míg a legiosasok s a hadi jelvények utolérik őket. Maga a táborhely is tetszett, mert messze kilátás nyílt róla, biztonságosan szállíthatták oda az élelmet, virágzó községek lévén a hátuk mögött; egyszersmind abban reménykedtek, hogy a tíz mérföld távolságra állomásozó vitellianusokat tárgyalásra, sőt árulásra bírhatják. Nehezen tűrte ezt a katonaság, és inkább akart győzelmet, mint békét; még tulajdon legioikat is alig akarták megvárni, akik inkább a zsákmányban, mint a veszedelmekben lennének társaik. Antonius gyűlést hívott össze és megértette velük, hogy Vitelliusnak még vannak csapatai, határozatlanok, ha mérlegelhetnek, félelmetesek, ha egyszer kétségbeestek. Polgárháborúk kezdetét a szerencsére kell bízni: a győzelmet okos megfontolással lehet biztosítani. Már elpártolt a misenumi hajóhad és a gyönyörű campaniai partvidék, és az egész földkerekségből nem maradt több Vitelliusnak, mint amennyi Tarracina s Narnia közt elterül. Elég dicsőséget szereztek a cremonai csatában, Cremona pusztulásával pedig túlságosan is sok gyűlöletet: Rómának ne csak elfoglalására, inkább megtartására áhítozzanak. Különb jutalmak várnak rájuk és messze a legnagyobb tisztesség, ha vér nélkül szerzik meg a senatus és a római nép biztonságát. Ilyen és efféle szavakkal lecsillapította indulatukat.

(61.) Nemsokára a legiok is megérkeztek. Ekkor a sereg megnövekedésének ijesztő hírére Vitellius csapatai ingadozni kezdtek, hiszen senki sem biztatta őket háborúra, annál többen átállásra, akik centuriáikat s a lovasegységeket versenyezve adták át, ajándékul a győztesnek és a maguk jövőbeli megkedveltetése végett. Tőlük tudták meg, hogy Interamnát a közeli síkon négyszáz főnyi lovas helyőrség tartja megszállva. Azonnal odaküldtek Varust, aki könnyűfegyverzetű csapatával néhány ellenállót levágott, míg a többiek fegyvereiket eldobálván, kegyelmet kértek. Néhányan, akik visszamenekültek a táborba, általános rettegést keltettek, híreszteléseikkel túlozták az ellenség vitézségét s számát, hogy enyhítsék a helyőrség elvesztésének gyalázatát. Nem is járt Vitellius táborában a becstelenségért semmi büntetés, az átpártolok megjutalmazása pedig aláásta a hűséget, és már csak hűtlenségben versenyeztek egymással. Egyre sűrűbben szökdöstek át tribunusok és centuriókj mert a közkatona keményen kitartott Vitellius mellett, míg csak Priscus és Alfenus – cserbenhagyván a tábort – Vitelliushoz vissza nem tért, és ezzel az árulás szégyenétől mindenkit fel nem mentett.

(62.) Ugyanezekben a napokban Fabius Valenst urvinumi fogságában kivégzik. Fejét megmutatták Vitellius csapatainak, hogy ne reménykedjenek tovább; azt hitték ugyanis, hogy Valens kijutott Germaniába és ott régi s új seregeket szólít harcba: látván halálát, reménytelenségbe zuhantak. A Flavius-párti sereg viszont – hihetetlenül megnőtt önbizalmában – Valens kivégzését úgy fogadta, mint a háború végét. Valens Anagniában született lovagi családból. Gátlástalan jellem, de nem közönséges tehetség, a finomabb műveltség hírét szabados viselkedésével akarta megszerezni. A Iuvenalia-ünnepen Nero alatt színleg kényszerűségből, majd önszántából mimusszerepeket játszott, nagyobb hozzáértéssel, semmint illett volna. Legioparancsnok korában kedvében is járt Verginiusnak, be is feketítette; Fonteius Capitót megrontván – vagy mert nem tudta megrontani – megölette, Galbának árulója, Vitellius hű embere, ki mások hűtlensége révén vergődött hírre.

(63.) Vitellius katonasága, miután reményei mindenütt szertefoszlottak, elszánta magát az átpártolásra: ezt sem egészen dicstelenül tette, mert hadijelvényeivel s zászlóival vonult le a Narnia alatti síkságra. A flaviusi sereg, úgy felszerelve, mintha csatára készülne, sűrű rendekben sorakozott fel az út körül. Közrefogták a vitellianusokat, majd Primus Antonius kegyesen fordul a körülzártakhoz: egy részük Narniában, más részük Interamnában marad -hangzott a parancs. Velük együtt hátramaradt néhány győztes legio: nyugton maradóknak nem teher, de makacssággal szemben erő. Primus és Varus nem mulasztotta el ezekben a napokban, hogy gyakori követekkel bántatlanságot, pénzt és campaniai elvonulást ne ajánljon fel Vitellius-nak, ha leteszi a fegyvert, és magát s gyermekeit Vespasianus kezére adja. Hasonló értelemben szerkesztette leveleit Mucianus is: Vitellius általában hitt is ezeknek és már a rabszolgák számáról, a partok kiválasztásáról beszélt. Annyira eltompult elméje, hogy ha mások nem emlékeznek princeps voltára, ő elfelejtette volna.

(64.) Közben az állam első emberei bizalmas tárgyalásokon arra ösztönözték Flavius Sabinus városparancsnokot, hogy vegye ki részét a győzelemből s a hírnévből; van saját katonasága, a városi cohorsok, és nem maradnának el mellőle a tűzoltó-alakulatok, az ő rabszolgáik és a párt szerencséje sem, különben is a győztesek ölébe hullik minden, ne hagyja Antoniusnak s Varusnak a dicsőséget. Kevés cohorsa van Vitelliusnak, de a mindenfelől érkező kedvezőtlen hírektől azok is elcsüggedtek; a nép hangulata változó, és ha ő vezéri szerepet vállalna, ugyanez a hódolat Vespasianusnak járna ki; maga Vitellius még jó sorsában is tehetetlen volt, hát még mennyire elgyengült hanyatlásában! A háború befejezésének érdeme azt illeti, ki a várost birtokába veszi: Sabinus feladata, hogy az uralmat fivérének megtartsa, Vespasianusé pedig, hogy mások Sabinus mögött maradjanak.

(65.) A megrokkant öreg Sabinus egyáltalán nem nagy lelkesedéssel hallgatta az ilyen szavakat. Voltak, akik alattomos gyanúsításokkal támadták, mintha irigységből és féltékenységből akadályozná fivére szerencséjét. Mert Flavius Sabinus, az idősebb testvér, amíg mindketten magánszemélyek voltak, tekintélyesebb s vagyonosabb volt Vespasianusnál, sőt azt is tudni vélték, hogy öccsének megrendült hitelét szűkmarkúan, házának s földjeinek zálogba vételével segítette; emiatt, bár színre megmaradt az egyetértés, titkolt sérelmektől lehetett tartani. Kedvezőbb magyarázat szerint a szelíd ember borzadt a vértől és az öldökléstől, s éppen ezért gyakorta tárgyalt Vitelliusszal a békéről s a fegyvernyugvás feltételeiről. Miután otthon már több ízben találkoztak, legutóbb – a szóbeszéd szerint – Apollo templomában állapodtak meg. Szavaikat s kijelentéseiket két tanú hallotta: Cluvius Rufus és Silius Italicus. A távoli szemlélők csak arcukat figyelhették meg: Vitellius alázatosan és férfiatlanul viselkedett, Sabinus nem élt vissza fölényével, sőt inkább szánakozónak látszott.

(66.) Így, ha Vitellius oly könnyen változtatta volna meg híveinek elméjét, mint ahogy ő engedett, Vespasianus serege vérontás nélkül vonult volna be Rómába. Egyébként ki mennyire maradt hű Vitelliushoz, úgy utasította el a békét és a feltételeket; a veszedelemre, a szégyenre hivatkoztak, és arra, hogy a szótartás a győztes tetszésétől függ. Nem olyan elbizakodott Vespasianus, hogy Vitelliust megtűrné magánembernek, de még a legyőzöttek sem viselnék el: így veszedelem származnék a könyörületből. Ő maga lehet idős, és torkig a jó s balsorssal, de milyen neve, milyen állapota lesz fiának, Germanicusnak? Most pénzt, szolgaszemélyzetet ígérnek és Campania áldott partjait, de ha egyszer Vespasianus kezébe kaparintja a hatalmat, sem ő maga, sem barátai, végül még seregei sem éreznék magukat biztonságban, csak vetélytársának halála után. Nekik még a foglyul ejtett és kétséges eshetőségekre tartogatott Fabius Valens is túl terhes volt, így aztán Primus és Fuscus, vagy éppen Mucianus, a párt mintapéldánya, mi mást tehetne Vitelliusszal, mint hogy kivégezteti? Caesar nem hagyta bántatlanul Pompeiust, sem Augustus Antoniust – ha ugyan nem szorult magasztosabb érzület Vespasianusba, aki egy Vitelliusnak lett cliense, mikor Vitellius Claudius hivatali társa volt. Bárcsak, amint atyjának censorságához, három consulságához, amint a kiváló nemzetség annyi megtiszteltetéséhez illenék, legalább kétségbeesésében vakmerőségre szánná el magát! Kitart mellette a katonaság, megmaradt népszerűsége; végűi is semmi szörnyűbb nem eshetik meg velük, mint amibe maguktól

rohannak. Halniuk kell, ha legyőzik őket, halniuk, ha megadják magukat: csak az a fontos, vajon utolsó leheletüket csúfság és gyalázatok közepette adják-e ki, vagy vitézül.

(67.) Vitellius süket a bátor tanácsokra, elméjét a szánakozás s a gond borította el, hátha csökönyös ellenállásával kevésbé kiengesztelhetővé teszi a győztest felesége és gyermekei iránt. Élt még elaggott anyja is, aki azonban néhány nappal – idejében jött halálával – megelőzte háza pusztulását; fia uralkodása csak gyászt és jó hírt adott neki.

December tizennyolcadikán, mikor meghallotta a legionak s azoknak a cohorsoknak az elpártolását, amelyek Nar-niában megadták magukat, szomorkodó háza népétől kísérve, gyászöltözetben, levonul a Palatiumból. Egy kis gyaloghintóban, mintegy halotti menetben ott vitték kisfiát; a nép hízelgő, de nem az alkalomhoz illő kiáltásokkal fogadta; a katonaság fenyegető csendben.

(68.) Nincs is az emberi sors forgandóságáról annyira megfeledkező személy, akit meg nem indított volna ez a látvány: a római császár és nemrég még az emberi nemzet ura, elhagyja méltóságának székhelyét és a nép sorfala közt, a városon áthaladva megválik hatalmától. Ilyet még nem láttak, ilyet nem hallottak. Váratlan erőszak döntötte meg a dictator Caesart, titkos cselszövés Gaiust; éjszaka és ismeretlen vidék rejtette Nero menekülését, Piso és Galba mintegy csatában esett el: Vitellius a tőle magától összehívott gyűlésen, tulajdon katonái között, sőt asszonyok szeme láttára, csak a szomorú helyzethez illő néhány szót szólt, – hogy a béke és az állam érdekében távozik; csak tartsák meg emlékét, és szánják meg fivérét, feleségét és ártatlan gyermekeit, – egyszersmind fiát a magasba emelve hol egyeseknek, hol mindnyájuknak a figyelmébe ajánlotta, majd mikor már sírás fojtogatta, az övéről leoldott tőrt, mintegy a polgárok élete s halála fölötti jog jelképét át akarta adni Caecilius Simplexnek, a mellette álló consulnak. Midőn a consul nem fogadta el, a gyűlés résztvevői pedig hangosan tiltakoztak, elindult, hogy majd Concordia templomában fogja letenni a hatalmi jelvényeket s fivére házába költözik. Erre még nagyobb kiáltozás közepette nem engedték magánlakásba, a Palatiumba hívták. Elzárták a másik utat, s csak a Szent út felé vezető maradt szabadon: ekkor tanácstalanul visszatért a Palatiumba.

(69.) Közben már híre terjedt, hogy Vitellius lemond az uralkodásról, s Flavius Sabinus már ugyancsak írt a cohorsok parancsnokainak, hogy katonáikat tartsák együtt. így, mintha az államhatalom máris Vespasianusra szállott volna át, a senatus vezetői és igen sok lovag, az összes városi katona és az őrség tagjai mind Flavius Sabinus házába tódultak. Ide hozzák a jelentéseket a tömeg rokonszenvéről és a germániai cohorsok fenyegetéséről. Sabinus már tovább lépett, semhogy visszakozhatott volna; és ki-ki magát féltvén, hogy ha megoszlanak és kevésbé erősnek mutatkoznak, rajtuk ütnek a vitellianusok, habozása ellenére fegyveres vállalkozásra igyekeztek rávenni. De – mint ilyen esetekben történni szokott, – tanácsot sokan adtak, a veszedelmet kevesen vállalták. Fundanus medencéje körül jártak Sabinus lefelé ereszkedő fegyveres kísérői, mikor Vitellius legelszántabb emberei szembeszállnak velük. Mivel nem számítottak összeütközésre, itt csak jelentéktelen, ám a vitellianusoknak kedvező harcra került sor. A zavaros helyzetben Sabinus a legbiztonságosabbnak látszó helyet, a Capitolium fellegvárát foglalta el katonáival, a közéjük keveredett néhány senatorral s lovaggal, akiknek a nevét nem könnyű megadni, mivel Vespasianus győzelme után sokan maguknak hazudtak ezt a pártérdemet. Vállalták az ostromot asszonyok is, köztük a leghíresebb Verulana Gratilla, aki nem gyermekeihez, nem is rokonaihoz, hanem a harcolókhoz csatlakozott. Vitellius katonái laza őrséggel vették körül a bezártakat; így éjszaka évadján Sabinus mind a maga gyermekeit, mind Domitianust, fivérének a fiát a Capitoliumra vitette, és az őrizetlen helyeken hírvivőket küldvén a Flavius-párti vezérekhez, tudatta: ők körül vannak véve, és ha segítség nem érkezik, szorult helyzetbe kerülnek. Az éjszakát oly nyugodtan töltötte el, hogy baj nélkül távozhatott volna: tudniillik Vitelliusnak a veszélyeket vakmerően viselő katonái nem nagyon törődtek a fáradságos őrszolgálattal, és a hirtelen lezúduló téli záporeső a látást is, a hallást is akadályozta.

(70.) Kora reggel Sabinus, még mielőtt az ellenségeskedések bármelyik részről megkezdődtek, Cornelius Martialis volt primipilust Vitelliushoz küldte azzal a megbízással, hogy panaszolja el: megállapodásukat felborították; merő altatás volt a hatalom letételének megjátszása, hogy annyi jeles férfit tőrbe csaljanak. Különben a szónoki emelvényről miért öccsének a forum fölött emelkedő és az emberek tekintetét magára vonó háza, miért nem feleségének aventinusi otthona felé indult? így illett volna magánszemélyhez, ki az uralkodásnak még a látszatát is kerülni akarja. Ezzel szemben Vitellius a Palatiumba, az uralkodói fellegvárba tért vissza; innen fegyveres csapatot küldött ki; ártatlan emberek hullái borítják a város legforgalmasabb részét, sőt már a Capitoliumot sem kímélik. Ő csak togás polgár ugyan és egyszerű senator, de amíg Vespasianus és Vitellius között legiok ütközeteivel, városok elfoglalásával, cohorsok megadásával folyik a küzdelem, miközben Hispánia, Germania és Britannia már elpártolt, ő, Vespasianus testvére, megmaradt hűségében, míg önként nem hívták tárgyalásra. A béke és egyetértés a legyőzöttnek hasznos, a győztesre nézve csak dicséretes. Ha elégedetlen a megállapodással, ne őt támadja meg fegyverrel, akit hűtlenül tőrbe csalt,  ne Vespasianusnak alig  felserdült  fiát,–  mire menne egy öreg és egy ifjú  meggyilkolásával, –  szálljon szembe a legiokkal és ott harcoljon a főhatalomért; minden egyéb a csata kimenetele szerint fog alakulni. Vitellius zavartan és keveset válaszolt minderre, hogy tisztázza magát, a felelősséget a katonaságra hárította: az ő mérséklete nem bír annak túlzott hevével; egyben figyelmeztette Martialist, az épület félreeső részén át észrevétlenül távozzék, hogy a katonák, mint a gyűlölt béke közvetítőjét, fel ne koncolják: ő maga sem parancsadásnak, sem tiltásnak nem ura, már nem császár, csak a háború oka.

(71.) Alig ért vissza Martialis a Capitoliumra, a nekibőszült katonaság már ott volt, vezér nélkül, ki-ki a maga feje után. Gyors menetben elhaladva a forum és a forum fölé emelkedő templomok mellett, felvonulnak az előttük meredő dombon, egészen a capitoliumi fellegvár első kapujáig. Felfelé menet, jobb kéz felől voltak ott régen csarnokok a domb oldalában, ezeknek a tetejére hágva, kövekkel és cserepekkel borították el a vitellianusokat. Azok meg csak karddal voltak felfegyverezve; hajítógépek vagy lövedékek odavitelét hosszadalmasnak gondolták: tüzes csóvákat hajigáltak az oszlopcsarnok kiugró részére és a tűz nyomában a Capitolium kiégett kapuján keresztül be is hatoltak volna, ha Sabinus a mindenfelől ledöntögetett szobrokat, eleink dicsőségének emlékeit, közvetlenül a bejáratnál mint valami falat elébük nem szegezi. Ekkor a Capitolium másik oldalán levő bejáratokat rohamozzák meg, az asylumi berek mellett, és ahol a Tarpeii-sziklához vezető százlépcsős feljárat van. Váratlan volt mind a két roham: közelebbről és hevesebben támadtak az asylumon át. És nem lehetett megállítani azokat, akik a szomszédos házakon át kapaszkodtak, mert a hosszas békében magasra épült lakóházak a Capitolium alapjával egy szintig emelkedtek. így aztán kétséges, vajon az ostromlók vetették-e a tüzet a tetőkre, Vagy – amit inkább beszélnek, – az ostromlottak akarták elűzni a felfelé igyekvőket és odáig hatolókat. Innen terjedt tova a tűz a házakkal érintkező oszlopcsarnokokra, majd a tetőt tartó régi fasasok vonzották s táplálták a lángot. így hamvadt el a Capitolium – ajtai bezárva, senkitől nem védve, senkitől ki nem fosztottan.

(72.) Ez volt a város alapítása óta a leggyászosabb s leg-ocsmányabb gaztett, mely a római nép közösségét sújtotta: hogy külső ellenségtől mentesen s – ha erkölcseink miatt erről egyáltalán szó lehet, – az istenek jóindulatának birtokában, a legjobb és legnagyobb Iuppiter székhelye, melyet őseink szent előjelekkel, mint a birodalom zálogát építettek fel, amelyet sem a város meghódolása után Porsenna, sem elfoglalása után a gallok meg nem gyalázhattak, a princepsek őrjöngése miatt pusztult el. Korábban is leégett a Capitolium polgárháborúban, de magánszemélyek álnokságából: most nyíltan ostromolták, nyíltan gyújtották fel, ugyan miféle háborús okokból? Mi haszna volt ekkora csapásnak? Állott, amíg a hazáért harcoltunk. Építésére Tarquinius Priscus király tett fogadalmat a szabin háborúban, s alapjait inkább a jövendő nagyság reményében vetette meg, s nem mintha a római népnek még szerény eszközei elégségesek lettek volna. Majd Servius Tullius a szövetségesek áldozatkészségéből, azután Tarquinius Superbus Suessa Pometia elfoglalása után az ellenséges zsákmányból építtette fel. De a befejezés dicsősége a szabadság korának volt fenntartva: a királyok kiűzése után Horatius Pulvillus szentelte fel második consuli évében olyan nagyszerűséggel, hogy azt később a római nép mérhetetlen gazdagsága inkább csak ékesebbé tette, semmint gyarapította. Ugyanazon a helyen épült fel újra, miután négyszáztizenöt esztendő elteltével, Lucius Scipio és Gaius Norbanus consul-sága alatt leégett. Az újjáépítés gondját a győztes Sulla vállalta, de mégsem ő szentelte fel: ez az egy nem adatott meg szerencséjének. Lutatius Catulus neve a Caesarok annyi műve között egészen Vitelliusig megmaradt. Ez az épület hamvadt el akkor.

 (73.) De nagyobb ijedelmet keltett az ostromlottak, mint az ostromlók között. Mert Vitellius katonasága a kétséges helyzetben sem ravaszságnak, sem állhatatosságnak nem volt híjával: a másik oldalon reszkető katonák, tehetetlen vezér, ki mintha megbódult volna elméjében, sem nyelvét, sem fülét nem tudta használni; más tanácsát nem fogadta meg, a magáét nem hajtotta végre; az ellenség kiáltozásától ide-oda keringett, amit parancsba adott, megtiltotta, amit megtiltott, parancsolta; majd – ami reménytelen helyzetben szokott történni, – mindenki, rendelkezett, senki sem fogadott szót; végül is elhányván fegyvereiket, csak futásra és rejtőzésre volt gondjuk. Berontanak a vitellianusok és vérrel, vassal s lánggal mindent feldúlnak. Néhány katonaember – közülük a legkiválóbb Cornelius Martialis, Aemilius Pacensis, Casperius Niger, Didius Scaeva, – harcba merészkedvén, ott hullik el. A fegyvertelen és futással meg sem próbálkozó Flavius Sabinust körülállják, hasonlóképpen Quintius Atticus consult, akire méltóságának árnyképe és tulajdon hivalkodása irányította a figyelmet, mivel Vespasianust magasztaló és Vitelliust gyalázó kiáltványokat szóratott le a nép közé. A többiek mindenféle viszontagságok árán kicsúsztak, némelyek szolgaruhában, mások hű clienseiktől fedezve és mindenféle lom közé rejtve. Voltak, akik felkapták Vitellius katonáinak jelszavát, amellyel egymást megismertették és maguk is azt kérdezvén, vagy azzal válaszolván, vakmerőségükben leltek menedéket.

(74.) Domitianus mindjárt a roham kezdetén egy templomszolgánál húzta meg magát. Egy szabadonbocsátott ügyessége folytán lenvászon lepelben a szentélyben levők csoportjába vegyült, és miután nem ismerték fel, Cornelius Primusnál, apja cliensénél, a Velabrum táján talált rejtekhelyet. Később, apja uralkodása alatt, lebontatta a templomszolga lakását, kis szentélyt építtetett a Megtartó luppiternek, s oltárt, amelyen márványba vésve örökíttette meg viszontagságait, majd amikor uralomra jutott, az Őrző Iuppiternek hatalmas templomot szentelt s az isten ölében a maga szobrát. Sabinust és Atticust megkötözve Vitelliushoz vezették, aki egyáltalán nem ellenséges szavakkal s arccal fogadta őket, bár egyesek zúgva követelték megölésük jogát és fáradságuk jutalmát. Miután a legközelebb állók kiáltozni kezdtek, a piszkos alja nép Sabinus kivégzését kívánta és a fenyegetőzést hízelgéssel vegyítette. Vitelliust, aki fent állott a Palatium lépcsőjén és szót akart emelni érte, rávették, hogy álljon el: majd Sabinus összevissza döfködött és fejétől megfosztott holttestét a Gemonia-lépcsőre hurcolták.

(75.) így pusztult ez a valóban nem megvetendő férfi. Harmincöt esztendőt töltött a köz szolgálatában, békében s háborúban jó hírrel. Feddhetetlenségét s igazságosságát nem érheti szó; beszélni nagyon szeretett; hétéves moesiai helytartósága, tizenkét éves városparancsnoksága alatt csak ezt rótta fel neki a szóbeszéd. Élete vége felé némelyek lomhának hitték, sokak szerint mértéktartó volt és kímélte a polgárok életét. Abban mindenki egyetérthet, hogy Ves-pasianus uralkodása előtt Sabinust tekintették a család díszének. Halála – mint értesültünk, – örömére szolgált Mu-cianusnak. Sokan azt is beszélték, hogy a béke ügye csak nyert kettejük vetélkedésének megszűntével, mert egyikük az uralkodó testvérének, másikuk uralkodótársnak tekintette magát. Közben Vitellius a consul kivégzését követelő néppel szembeszegült, mert megengesztelődött és mintegy viszonozni akarta, amiért arra a kérdésre, hogy ki gyújtotta fel a Capitoliumot, Atticus magát nevezte meg bűnösnek, s ezzel a vallomással – vagy az alkalomhoz szabott hazugsággal, – a gyűlölséget s a bűnt látszólag elismerte és Vitellius pártjától eltávoztatta.

(76.) Ugyanezekben a napokban Lucius Vitellius Feronia melletti táborából pusztulással fenyegette Tarracinát: itt voltak bezárva azok a gladiátorok s evezőslegények, akik sem a falak mögül kimenni, sem nyílt ütközetet kockáztatni nem mertek. Mint fentebb említettük, a gladiátorok parancsnoka Iulianus volt, az evezősöké Apollinaris, de zabolátlanságban s nemtörődömségben ők is inkább gladiátorokhoz, semmint parancsnokokhoz hasonlók voltak. Nem állítottak őrséget, nem erősítették meg a védtelen falrészeket: éjjel s nappal kószáltak, a gyönyörű partokat teleharsogták, tobzódásuk kiszolgálására szerteküldözték katonáikat, háborúról csak lakoma közben beszélgettek. Néhány nappal korábban távozott el innen Apinius Tiro, s a községekben a kíméletlen ajándék- és pénzharácsolással inkább meggyűlöltette, mint erősítette pártját.

(77.) Közben Vergilius Capito egyik rabszolgája átszökött Lucius Vitelliushoz s azt ígérte: ha legénységet kap, átadja neki az őrizetlen várat; késő éjjel a könnyűfegyverzetű csapatokat a hegygerincen az ellenség fölé vezeti. Innen rontanak le a katonák, inkább mészárlásra, semmint csatára: sorra leterítik a fegyvertelen vagy fegyver után kapkodó és álmukból felriadt katonákat, kiket a sötétség, a rettegés, a kürtharsogás, az ellenséges lárma amúgy is megzavart. Néhány gladiator ellenállt és nem bosszulatlanul esett el, a többi a hajók felé tódult, ahol mindenkin hasonló ijedelem lett úrrá, összevegyülvén a helybeliekkel, kiket a vitellianusok válogatás nélkül kaszaboltak. Hat li-burniai hajó mindjárt a zűrzavar kezdetén kifutott, rajtuk a hajók parancsnoka, Apollinaris; a többit a partnál ejtették zsákmányul, vagy a rajtuk tolongok túl nagy terhe a tengerbe süllyesztette. Iulianust Lucius Vitelliushoz vezették és rettenetesen megkorbácsolták, majd a szeme láttára ölték meg. Egyesek Lucius Vitellius feleségét, Triariát támadták, hogy állítólag katonai fegyverrel a derekán az elfoglalt Tarracina gyásza s veszteségei közepette fennhéjázva kegyetlenkedett. Lucius Vitellius a szerencsés vállalkozás örömére babérágat küldött bátyjának, megkérdezvén, hogy azonnal visszatérjen-e, vagy folytassa Campania meghódítását. Ez üdvösnek bizonyult nemcsak Vespasianus pártjára, hanem a közre nézve is. Mert ha a friss győzelemtől és természetes nyakasságon kívül még szerencséjüktől is nekiszilajodott katonák Rómába vonulnak, nem jelentéktelen és a várost veszélyeztető harcokra került volna sor, hisz a különben hírhedt Lucius Vitelhusban volt tetterő, és sikereit nem erényeinek köszönhette, mint a jók, hanem mint a leghitványabbak: bűneinek.

(78.) Míg Vitellius oldalán ezek történtek, Vespasianus serege kivonult Narniából és a Saturnalia-ünnepet nagy nyugodtan Ocriculumban töltötte. Az oly fonák késlekedés oka az volt, hogy Mucianust várták. Akadtak persze, akik Antoniust azzal a vádoló gyanúsítással illették, hogy cselből habozott, egy titkos levél miatt, amelyben Vitellius állítólag consulságot, serdült leányát és dús hozományt kínált fel neki árulása jutalmául. Mások szerint kitalálás ez, amit Mucianus kedvéért koholtak s némelyek szerint valamennyi vezér terve volt ez, hogy inkább csak megmutogatják a városnak a háborút, de nem viszik odáig, mivel a legerősebb csapatok már elpártoltak Vitelliustól, és megítélésük szerint, ha minden segítséget elvágnak, úgyis lemondott volna az uralomról. De mindent elrontott a sietség, majd Sabinus gyávasága, aki vaktában fogott fegyvert s a Capitolium jól megerősített és még nagy seregek számára is megvívhatatlan várát három cohors ellen képtelen volt megvédeni. Nem egykönnyen lehetne egyvalakinek tulajdonítani a vétket, amely mindenkié volt. Mert Mucianus is kétértelmű levelekkel késleltette a győzteseket, Antonius is rászolgált a vádaskodásra a parancs fonák teljesítésével, vagy azzal, hogy vissza akarta hárítani Mucianusra a gyűlölséget; a többi vezér pedig, akik már befejezettnek tartották a háborút, a befejezést tették hírhedten emlékezetessé. Még Petilius Cerialis sem sietett eléggé, akit ezer lovassal azért küldtek előre, hogy szabin földön keresztül, a Via Salarián vonuljon be a fővárosba – míg végül a Capitolium ostromának híre valamennyiüket egyszerre megmozgatta.

(79.) Antonius a Via Flaminián késő segítségként érkezett a Saxa rubrához, amikor már az éjszaka jó része eltelt. Itt értesült Sabinus megöléséről, a Capitolium elhamvadásáról, a város riadalmáról – csupa szomorú dologról. Jelentették azt is, hogy a nép és a szolgák Vitellius mellett fogtak fegyvert. Petilius Cerialis lovasütközete balul végződött, mert mikor óvatlanul indult rohamra a legyőzöttnek hitt ellenség ellen, a vitellianusok – lovasság s gyalogság vegyest – feltartóztatták. Az ütközet nem messze a várostól, házak, kertek és kanyargó utak között zajlott le – ismerős terep a vitellianusoknak, de ismeretlenségével félelmet keltett az ellenségben. És a lovasok közt sem volt teljes az egyetértés, mert csatoltak hozzájuk néhány olyan harcost, akik a minap Narniánál adták meg magukat és most a pártok szerencséjét figyelték. Fogságba esik Iulius Flavianus, a lovascsapat parancsnoka, a többiek rémületükben rútul megfutamodnak, de Fidenaen túl nem követték őket a győztesek.

(80.) Ez a siker fokozta a nép buzgóságát; a városi csőcselék fegyvert ragadott. Csak néhánynak volt tábori pajzsa; a többség felkapkodta, ami fegyver a keze ügyébe akadt, és sürgette a csatára hívó jelet. Köszönetet mond Vitellius és elrendeli: induljanak a város védelmére. Majd egybehíván a senatust, kijelölik a sereghez küldendő követeket, hogy a közérdekre hivatkozva egyetértést és békét javasoljanak. A követek más-más sikerrel jártak. Akik Petilius Cerialisszal találkoztak szembe, végső veszélybe sodródtak, mert a katonaság visszautasította a békefeltételeket. A praetor Arulenus Rusticust megsebesítik: a galádság súlyát a követi s praetori cím megsértésén kívül fokozta Rusticus egyéni tekintélye is. Szétszóródnak kísérői, holtan zuhan a földre az előtte haladó lictor, aki oszlásra merte felszólítani a sokaságot, és ha a vezér adta őrség nem védi meg őket, az idegen népek közt is szent követjogot a hazai falak tövében a polgárháborús őrület majdnem gyilkossággal szentségtelenítette volna meg. Nyugodtabban fogadták az Antoniushoz érkezőket, nem mintha fegyelmezettebb lett volna a katonaság, hanem mert a vezérnek volt nagyobb a tekintélye.

(81.) A követek közé elegyedett a lovagrendű Musonius Rufus, a filozófia tanulmányozásának és a sztoikus tanításoknak lelkes híve, s az egységek közé vegyülve hozzálátott, hogy a béke áldásait és a háború veszedelmeit taglalván, a fegyvereseket intse. Ezt sokan mulatságosnak, többen unalmasnak találták; olyanok is akadtak, akik már-már elzavarták s megrugdosták volna, ha a fegyelmezettek rábeszélésére és mások fenyegetésére abba nem hagyja idétlen bölcselkedését. Kivonultak elébük a Vesta-szüzek is Vitelliusnak Antoniushoz írott levelével: halasszák el a döntő összecsapást egy nappal, kérte; ha ennyi haladékot közbeiktatnának, könnyebben megegyezhetnének mindenben. A szüzeket tisztességgel elbocsátották; Vitelliusnak azt írták vissza, hogy Sabinus meggyilkolása és a Capitolium felgyújtása miatt megszakadtak a háborús tárgyalások.

(82.) Antonius mégis megkísérelte lecsillapítani a gyűlésbe hívott legiokat, hogy tábort vervén a Mulvius-híd mellett, másnap vonulhassanak be a városba. A halogatás oka az volt, hogy a harctól felbőszült katonaság majd sem a néppel, sem a senatusszal, de még a templomokkal és az istenek szentélyeivel sem gondol. De a gyanakvó katonák minden halogatást a győzelem ellen irányuló lépésnek tekintettek, ugyanakkor végig a dombokon a csillogó hadijelvények, még ha nem katonanép ment is utánuk, ellenséges sereg látszatát keltették. Háromfelé osztott menetben egy rész a Via Flaminián indult meg, ahol már előzőleg állott; a másik a Tiberis partja mentén, a harmadik menetoszlop a Via Salarián a Porta Collina felé közeledett. A csőcselék a vágtató lovasok láttára szétszaladt; Vitellius hadinépe maga is három csoportban száll szembe. A város előtt több és változó kimenetelű összecsapásra került sor, de a szerencse az előrelátó vezérek jóvoltából előnyben levő flavianusoknak kedvez. Csak azoknak gyűlt meg a bajuk, kik a város bal oldali részén, a sallustiusi kertek felé vezető szűk és síkos útra tértek. A kertek vályogkerítésére felkapaszkodó vitellianusok kövekkel és lándzsáikkal késő estig távol tartották az előnyomulókat, míg csak a Porta Collinán betörő lovasok körül nem fogták őket. Összecsaptak a Mars-mezőn is az ellenséges hadsorok. A Flavius-pártiak oldalán volt a szerencse és az annyiszor megszerzett győzelem: a vitellianusok merő kétségbeesésből rohamoztak, és bár meghátráltak, a városban újra meg újra összeverődtek. (83.) A harcolók látására odasereglett a nép, s mint holmi versenyjátékon, hol ezeket, hol azokat biztatta kiáltozással és tapssal. Valahányszor az egyik fél megingott, azt követelve, hogy a boltokba rejtőző, vagy egy-egy házba bemenekülő katonákat rángassák elő és koncolják fel, a préda nagyobbik részét ők kaparintották meg: mert miközben a katonaság a vérengzéssel és a gyilkolással volt elfoglalva, a zsákmány a csőcseléknek jutott. Szörnyű és undorító volt az egész város képe: itt harcok és sebek, ott fürdők és lebujok; egyazon helyen vér és hullahegyek, mellettük szajhák és hozzájuk hasonlók; amennyi fajtalanság a buja tétlenségben, ami bűn a legkeservesebb fogságban csak lehet ~– egyszóval mintha ugyanaz a város egyszerre őrjöngene és dőzsölne. Összecsaptak már azelőtt is fegyveres hadak a varosban, kétszer Lucius Sulla, egyszer Cinna lett győztes, és akkor sem követtek el kevesebb szörnyűséget: most azonban embertelen volt ez a gondtalanság és a pillanatra sem szűnő élvezethajhászás; mintha az ünnepekhez ez a gyönyörűség is hozzátartoznék, tomboltak és egyik párttal sem törődve a köz bajában lelték, élvezték örömüket.

(84.) A legtöbb nehézséggel a tábor ostroma járt, melyet a legelszántabbak utolsó reményként próbáltak tartani. Annál buzgóbban igyekeztek a győztesek, különösképpen a régi cohorsok: mindazt, amit csak a legerősebb városok elpusztítására kitaláltak, egyszerre felvonultatják: teknősbékát, hajítógépeket, ostromsáncot s tüzes csóvákat, közben azt kiáltozzák, hogy ezzel az ostrommal annyi sok csata fáradalmait és veszedelmeit bevégzik. A várost visszanyerte a senatus és a római nép, templomaikat az istenek; katonaembernek a tábor igazi dísze: ez a hazája, ez az otthona; ha most azonnal vissza nem szerzik, az éjszakát is fegyverben kell tölteniük. A másik oldalon a vitellianusok, bár sem számban, sem szerencsében nem mérkőzhettek velük, igyekeztek megkeseríteni a győzelmet, késleltetni a békét, vérrel fertőzni a házakat s oltárokat, vagyis a legyőzöttek végső vigaszához folyamodtak. Sokan, félig már holtan, a tornyokon és a falak mellvédjein lehelték ki lelküket; mikor beszakították a kapukat, a megmaradónak csoportba tömörülve szálltak szembe a győztesekkel és valamennyien szemtől szembe kapott sebektől estek el, az ellenség felé fordulva: ennyi gondjuk volt még halálukban is arra, hogy tisztes véget érjenek.

Mikor elfoglalták a várost, Vitellius a Palatium hátsó épületein keresztül gyaloghintón az Aventinusra viteti magát felesége házába, hogy ha rejtekhelyén sikerülne átvészelnie a nappalt, majd Tarracinába, a cohorsokhoz s fivéréhez meneküljön. De ingatagságában, és mivel – ilyen a félelem természete, – mindentől rettegvén, a kínálkozó dolgok tetszettek neki legkevésbé, a kihalt s elhagyott Palatiumba tér vissza, ahonnan már a leghitványabb szolgák is szétszéledtek, vagy kitértek az útjából. Rettenti a magány és a hallgató termek; próbálja a bezárt helyiségeket, beleborzad, hogy azok is üresek; mikor kimerült a gyötrő bolyongásban, szégyenletes búvóhelyen húzza meg magát, de Iulius Piacidus, valamelyik cohors tribunusa előráncigálja. Hátrakötözött kézzel, elrongyolódott ruhában – rút látvány! – vezették, sokan gyalázták, senki meg nem könnyezte: a visszataszító vég elfojtotta a szánakozást. Egy szembejövő germániai katona Vitelliust akarta-e eltalálni egy ellene irányzott csapással – haragjában, vagy hogy mielőbb mentesítse a csúfságtól, – vagy a tribunust, nem tudták megállapítani: levágta a tribunus fülét, és azon nyomban leszúrták.

(85.) Vitelliust kivont kardokkal hol arra kényszerítették, hogy emelt fővel fogadja a gyalázkodásokat, hol meg arra, hogy nézze végig szobrainak ledöntését, kiváltképpen a szónoki emelvényt vagy Galba meggyilkolásának helyét, végül a Gemonia-lépcsőhöz taszigálták, ahol előbb Flavius Sabinus hullája hevert. Egy szavát hallották, amely nem elfajzott lélekről tett bizonyságot: mikor a gúnyolódó tri-bunusnak azt válaszolta, hogy mégis legfőbb ura volt; és ezután a sok sebtől összerogyott. A tömeg pedig ugyanolyan hitványul gyalázta halálában, mint amilyen hitványul kedvezett neki életében.

(86.) Apja … Luceriában … Ötvenhetedik évét töltötte be, consulságát, papi tisztségeit, nevét s helyét az elsők között nem a maga jóvoltából nyerte el, hanem mindent apja hírnevének köszönhetett. A főhatalmat azok ruházták reá, akik nem ismerték; a hadsereg ragaszkodása ritkán jutott ki olyannyira bárkinek, aki becsülettel érdemelte ki, mint neki tunyaságáért. Mégis volt benne nyíltság és bőkezűség, oly tulajdonságok, amelyek mérték híján végzetessé válhatnak. Barátságait, mivel úgy gondolta, hogy nagy ajándékokon, nem jellemszilárdságon alapulnak, igaziból csak megszerezte, nem bírta. A köznek kétségtelenül érdekében állott Vitellius legyőzetése, de érdemül mégsem követelhetik maguknak a hűtlenséget azok, akik Vitelliust Vespasianusnak árulták el, miután Galbât cserbenhagyták.

Mivel a nap már nyugovóra hajlott, s a tisztségviselők és senatorok félelmükben szerteszéledtek a városból, vagy clienseik lakásán rejtőztek, a senatust már nem lehetett összehívni. Domitianus, miután ellenséges rajtaütéstől már nem kellett félni, előjött és a párt vezéreihez ment; ott Caesarként üdvözölték, s népes katonasereg azonmód, fegyveresen, apai otthonába kísérte.